A történetem viszonylag hosszú. 13 éve ismerjük egymást azzal a személlyel, akire én kizárólag szerelemmel tudok gondolni. A sok év alatt nem telt el úgy egyetlen nap sem, hogy ne találkozzunk, ne tudtunk volna egymás életér?l, ne beszéltünk volna meg minden apró rezdülést, ami ért minket. Voltak pár hónapos kapcsolatai, de végül mindig lezárta ?ket, hogy nem érzi azt, amit szeretne, azt az érzést szeretné újra átélni, amit annak idején mi ketten 28 évesen átéltünk egymással. Úgy hozta az élet, hogy ebben az évben összeköltöztünk és tíz hónapot együtt éltünk, mivel elég er?snek hittem a kötelékünket egy közös jöv? tervezéséhez (mindketten 41 évesek vagyunk), és nem tartottam túl korainak a kérdést sem, megkérdeztem, hogy szeretné-e, hogy egy családként egy kisbabával megajándékozzuk egymást. Ehhez ? id?t kért, hogy átgondolhassa, azt mondta két nap múlva, hétvégén térjünk vissza rá, én nem siettettem semmiben (csak éltem a boldog, felh?tlen napokat vele, ? pedig vidám és önfeledt volt, szinte az els? perct?l kezdve úgy éltünk együtt, mintha mindig így lett volna, imádtuk a tavaszt, lubickoltunk a nyárban, merengtünk kézenfogva ?sszel), igazi testi-lelki jóbarátként, tele
izgalmakkal éldegéltünk. Eltelt tíz nap is a kérdés óta, és semmi választ nem kaptam, valahol ott motoszkált a szívemben, hogy ? is pont így gondolja, mint én. Amikor leültünk beszélgetni végül az "unszolásomra" ezzel kapcsolatosan, azt mondta, hogy ? nagyon szeret engem, és minden, de minden, ami csak létezik, tökéletes kett?nk közt, de mégsem dobogtatom már meg a szívét annyira, mint régen, hogy ? egy gyereket tudjon vállalni velem, mert ? ezt szerelemb?l szeretné csak, de ezt velem nem érzi. Majd egészen elhalványodott az a hangulat közöttünk, ami volt, mintha valamiféle végs? diagnózist mondott volna ki. Azt mondta, hogy onnantól kezdve gondolkodni kezdett a kapcsolatunkon, mert hiányérzete
támadt, addig minden rendben volt, de ez a kérdés világított rá neki a lényegre, hogy nem is szerelmes tulajdonképpen.
Áprilisban a méhemb?l daganatokat távolítottak el, és azóta mindenféle hormonális gondokkal küzdök, emiatt is éreztem egyre sürget?bbnek a kérdés feltevését. Úgy gondoltam, hogy elég er?s a kapcsolatunk, hogyha szeretnénk valaha egy közös gyermeket, akkor jöjjön, ha jönni szeretne. A kérdésem utáni hónapban 35 napig nem jött meg a menstruációm, bár nagyon pici esélyt láttam arra, mert megszakított közösüléssel szeretkeztünk mindig, hogy babát várjak, mégis szívdobogva vártam a teszt eredményét, ami negatív lett. ? pedig másnap megkért, hogy költözzek el, mert mindenkinek úgy lesz a jobb, mert ? a legcsodálatosabb dolog (a gyermekáldás) lehet?ségénél szégyenérzetet és nem örömöt érzett,
ami azt jelenti számára, hogy bizonyosan nem szerelmes belém, tehát itt az ideje, hogy a boldogságát megkeresse és kis szerencsével meg is találja. Én teljesen értetlenül és döbbenettel álltam ott, szinte megsemmisülve, az utolsó napon úgy aludtunk el kézenfogva, mint aki sosem engedné el a másikat, reggel úgy váltunk el egymástól, hogy nagyon szeret, de ha én is szeretem, akkor elengedem, mert nem áldozhatom fel az ? boldogságát az enyémért cserébe. Én hiába vagyok szerelmes, ha ? ezt nem érzi ugyanilyen intenzitással, nincs értelme tovább folytatnunk.
Fájdalmat okozott ezekkel a mondatokkal, hiszen szinte egyt?l-egyig mindegyik kapcsolatából így távozott. Nekem ezek a mondatok olyanok voltak, mintha egy kést forgattak volna a szívemben. Azt mondta, hogy társkeres?kön és mindenféle fórumokon "kínálgatja" majd magát, hogy hátha rátalál a szerelem még, az az igazi szívdobogós, amit velem érzett annak idején. Teljesen bezárult és csak t?mondatokban beszélget velem azóta, és én, mint egy lelki nyomorék, nem tudom ?t egyik percr?l a másikra elfelejteni, ? pedig sosem látott határozottsággal szajkózza ugyanazokat a mondatokat, hogy ? még boldog akar lenni és szerelmes, nem egy hétköznapi szeretetkapcsolatban szeretne megöregedni. Még arra sem
volt hajlandó id?t szánni, hogy legalább pár napot vagy hetet adjunk egymásnak bármire is. Én teljesen úgy érzem, mintha bepánikolt volna, hogy itt az életének elérkezett egy olyan szakaszához, amib?l már nincs visszaút, és mindent megtagad emiatt, ami tényleg jó volt kett?nk közt. B?nként állítja be el?ttem, hogy megkérdeztem t?le a baba lehet?ségét, azt mondta, hogyha nem kérdezek ilyet, évekig nem is gondolkodott volna semmin, de elindítottam ezen a lejt?n és rájött, hogy mi is az igazán lényeges számára. Egyszer?en nem ismerek rá. Mindig is egy csendes, visszafogott ember volt, de most koncertekre és bulikba, edz?terembe jár és kétségbeesetten vágatja le a haját azonnal, amint egy ?sz hajszál el?kandikál. Vajon ez elmúlik nála majd egyszer és hiányozni fog neki az a nyugalom és meghittség, ami évekig kett?nk közt volt?
