Már nem tudok a régi önmagam lenni

Az idén tavasszal veszítettem el az édesanyámat, ami teljesen váratlanul ért nemcsak engem, de mindenkit a családban. A testvérem üzenetére ébredtem reggel, ami err?l szólt, és mivel távol laktam az otthonunktól, azonnal utaztam haza. Édesapám két éve halt meg, mindketten az 50-es éveikben jártak. Azóta egyszer?en minden értelmét elveszítette az élet számomra, nem tudok örülni semminek, keveset megyek emberek közé, ha meg is teszem, teljesen érdektelen számomra a többség. Úgy érzem a fejemben kialakult jöv?kép teljesen összetört, eleinte sokáig csak nyugtatóval tudtam elaludni is. A tavasz további része és a nyár sok elfoglaltsággal telt, lakásfelújítás, költözés, munka egyszerre. Ez id? alatt kevésbé éreztem magam rosszul, mint most, hogy véget értek a teend?k. A feleségemmel nagyon sokat vitatkozunk, veszekszünk. Ami a legjobban bánt, hogy édesanyám mindig segített nekem, ahogy csak tudott, holott nem élt gazdagságban. Mindig azt reméltem, hogy mivel relatíve jó munkám van, majd tudom ?t segíteni, és visszaadni valamit abból, amit t?le kaptam az elmúlt évek alatt (28 éves férfi vagyok). Esténként egyedül vagyok otthon, és nagyon gyakran csak az jár a fejemben, hogy milyen érzés lehetett neki otthon, egyedül meghalni, nem volt vele senki, és a halála el?tti napokban nem tudtam beszélni vele telefonon sem.
Most attól tartok, hogy már nem tudok a régi önmagam lenni, aki lelkes volt, mindig pozitív, s?t másokat is próbáltam erre az útra terelni, ha épp szükségük volt rá. Nem szeretném, ha a házasságom vagy az egészségem rámenne erre a depresszív id?szakra, egyszer?en tanácstalan vagyok. Van valami javaslata? Válaszát el?re is köszönöm.

Kedves Fiatalember!

Azzal az elcsépelt frázissal kezdem, amit viszont tényleg nagyon ide tartozónak tartok: manapság nincsen helyük, idejük az igazán emberi dolgoknak. Elfelejtettük, amit ?seink, egy "lassabb" világban még talán jobban tudtak: hogy a lelki, kapcsolati történések folyamatok, amelyek sokszor hosszan tartanak, alakulnak, és ezt nem lehet, nem is szabad siettetni, pláne eltagadni! Illetve, hogy milyen fontos, hogy az emberi élet legfontosabb állomásainak közösségi rítusokkal is súlyt adjunk, megszenteljük ?ket, így segítsük önmagunkat és egymást is az örömök igazi megélésében, a fájdalmak elfogadásában, elviselésében - és elengedésében.

Egyike ezeknek a fontos állomásoknak a halál. Hiába "tudjuk" kezdett?l: aki megszületett, egyszer végül meg is fog halni - ezt a tényt, mint a legegyszer?bb, leginkább racionális információt egy életen át "tanuljuk", birkózunk vele, feldolgozást, megértést igényel. Nem véletlenül tesz mindenféle kultúra nagy er?feszítéseket e téren is. Ugyanakkor, visszatérve: a halálnak a modern világban nincsen kultúrája. A 21. század embere mindenre, egyre többre képes, örökké er?s, fiatal és szép, határtalanul hódít meg földet és eget. Ugyanakkor: ha ma egy szül? meghal, a gyermeke ugyanúgy átéli a veszteség fájdalmát, és el?ször hitetlen, majd haragos, és tehetetlen - végül megbékélésre és újrarendez?désre vágyik. Közben átéli saját halálfélelmét, a befejezetlenség kínját, a kedves elvesztett személyéhez köt?d? minden illúzió végleges feloszlásának kétségbeejt? megsz?nését. Szerettünkkel együtt a saját személyiségünk egy része is megsz?nik létezni - s nem szégyellnivaló, hogy ez fáj igazán. A második szül? elvesztésekor ráadásul az els?nek gyásza is feléled.

Ideig-óráig elodázható a veszteséggel való szembenézés, a fájdalomba való (egészséges!) elmerülés - ha sok az elfoglaltság, ahogy írja is. De aztán teret követel magának a gyász. Igen, akár depresszív szakasz is lehet ez - de nagyon sok minden múlik azon, hogyan keretezi, magyarázza önmaga és környezete számára! Most már nem "divat" a gyászév: pedig milyen szépen kifejezi, hogy ennyi id? igenis kell a "túllevéshez"! Amíg ez el nem telik, nem szabad várni, hogy valaki lelkes és pozitív, ráadásul mások támasza legyen! Nem, ez az id? a fájdalomé, a fokozatos elengedésé. Olvashat minderr?l Polcz Alaine tollából is, szeretettel ajánlom (pl. "Gyászban lenni" c. könyv). A férfiak gyászára különösen jellemz? az ingerült megjelenési forma, ahogy a túlzott magukba fordulás is. Jó, hogy Ön ezt felismerte, és nem várja meg, míg nagyobb lesz a baj! Engedje meg magának a csöndes estéket, beszélgessen nagyokat a feleségével (ill. másokkal, akikhez közeli kapcsolat f?zi), kérjen t?le is türelmet. Sokak számára a hit nyújt segítséget az ehhez hasonló nehéz id?kben, vagy a természet, melynek ma is megtapasztalható ?si rendje adhat vigaszt.

Kívánom, hogy amikor eljön az ideje, hamarosan egy új jöv?kép felé tudjon fordulni majd, melynek értékes alapjává válnak a családi gyökerei.

Üdvözlettel

Benczné Suimon Sarolta