Mi és mennyire értékes az életben?

Tisztelt Szakért?! Mi és mennyire értékes az életben? Értékes-e a szakmai elismerés? Értékes-e a család? Értékesek-e az élet apró örömei? Értékesek-e az ünnepnapokon kapott és adott ajándékok? Értékes-e a személyes megjelenés? Értékes-e bármi is egyáltalán, és ha igen, ki határozza meg azt, hogy mi és mennyire értékes? Szakmailag elismert vagyok, mindig is az voltam. Hozzászoktam, gyakran segítek másoknak a szakterületemen, alkotó- és el?adóm?vész vagyok. Rengeteg munkát kellett elvégeznem - ezeket az állam maga (pl. gyakornoki portfólió megírása), és az intézményem (pl. koncertek szervezése, fellépés stb.) testálta rám - azonban ennek az ára az volt, hogy a házasságom tönkrement. Én nem érzem magam hibásnak, én csak tettem a dolgom, hogy megtarthassam az állásom, hogy meg tudjam teremteni a családom számára a biztos anyagi hátteret. Azonban a nejem csak azt látta, hogy nem tör?döm vele, sem a kislányunkkal. Ma már ott tartunk, hogy nem hajlandó velem kommunikálni sem, de a bíróságon kérvényt nyújtott be, hogy fizessek neki gyerektartást (más városban élnek). Elvette t?lem a reményt, hogy boldog családom legyen, elvitte a gyermekemet, és most még a pénzemet is el akarja szedni t?lem. Mi marad nekem? A szakmai elismerés? Érdemes ezért élnem egyáltalán? Mennyi ennek a súlya? Ér ez annyit, mint a családi szeretet és életközösség? Mások összetennék a két kezüket, ha olyan jók lehetnének a szakmában, mint én. De számomra ez nem érték. Számomra a család lett volna az érték, de azt nem kaphatom meg. Mit tegyek? Hagyjam, hogy a nejem kifosszon mindenemb?l? Jogilag sajnos megteheti... Nincs már er?m harcolni, egyébként sem vagyok harcos típus, én a békét szeretem. A túlvilágon nincs harc, nincsenek nehézségek, odaát nincs semmi, de az legalább békés. Mi és mennyire értékes az életben? Válaszát el?re is köszönöm!

Kedves Vilmos!

A magam részér?l úgy gondolom, mindenki önmaga határozza meg, számára mi fontos, ugyanakkor tény, hogy az életben a számunkra fontos dolgok között is prioritási sorrendet kell felállítani.

Természetesen megértem, hogy miként t?lünk telik, küzdünk azért, hogy a családunk számára minél jobb megélhetést tudjunk biztosítani, ám ugyanakkor meg kell találnunk azt a határt, ameddig mindezt úgy tehetjük, hogy magunkkal és nem utolsósorban a szeretteinkkel is tör?dünk.

Bármilyen nehéz is, olykor tudni kell nemet mondani – egy újabb megbízásra, egy-egy többletfeladatra. A családunk meg fogja érteni, mi több, valószín?leg hálás lesz azért, hogy a velük töltött id?t értékesebbnek tartjuk, mint néhány ezer forintot.

Ugyan szintén nehéz lehet, de bele kell helyezkedni a feleség néz?pontjába is. Mit láthatott, s mindazt miként értékelhette? Talán egy férjet látott, aki több id?t töltött a munkájával és a szakmai elismerése kivívásával, mint a családjával. Mire következtethetett ebb?l? Arra, hogy a pénz fontosabb.

Persze, most itt lehetne mondani, hogy elvégre a családért tetted... igen...de – most jön a bizonyos de.

Egy korábbi leveledben – amit még nem volt érkezésem megválaszolni – azt írtad, hogy a kett?tök közti kommunikáció nem éppen a legjobb. Engedd meg, hogy idézzelek:

„Nem tudok egyszer?en mit kezdeni a nejem problémáival, lelkizésével. Tudom, hogy egy n?nek ez fontos, de én nem látok mást, mint megoldandó feladatokat, amiket egyszer?en meg lehet oldani. Nem értem azt, amikor csak beszél és beszél, hogy neki milyen rossz. Ha nekem rossz, akkor megoldom a problémát és ezzel el van intézve, nincs többé rossz. De a n?k nem ilyenek... Én nem érzek negatív érzéseket.”

Talán a „lelkizéssel” és a sok beszéddel éppen a fenti problémákra szerette volna ráirányítani a figyelmedet. Egy „megoldandó feladatra”, csakhogy ezt a feladatot közösen kellett volna megoldani. Kompromisszumok, változtatás, s ha szükséges, lemondások árán. Csakhogy a probléma korántsem lett megoldva.

Talán most már Te is belátod, hogy ezek a problémák nem csupán hormonális reakciók.

Tedd fel magadnak újra a kérdést: pontosan ki veszi el t?led a reményt? Ki foszt ki téged?

Üdvözlettel:
Herceg Attila