Kedves Attila!
A kérdés kicsit túlmutat a zenén... Nekem egy alapvet?en meghatározó kérdésem van az egész emberi élettel kapcsolatban. Miért akar az ember szívb?l élni ahelyett, hogy gondolkodna? Én úgy látom, hogy manapság az emberek próbálnak szívb?l élni. Évszázadok óta próbálnak betartani bizonyos erkölcsi szabályokat, melyeket saját maguknak állítanak fel, és amiket természetesen újra és újra megszegnek, ha érzéseik másfelé vezetik ?ket - gondolok itt pl. házasságtörés, vallási szabályok vagy munkahelyi etikett megszegése stb. Miért állítanak fel olyan szabályokat az emberek, amiket utóbb nem képesek betartani, avagy miért állítanak fel olyan szabályokat, amiket be tudnak tartani? Az emberek miért hallgatnak mostanság a szívükre egy-egy döntéssel kapcsolatban? Az érzések folyamatosan változnak, pillanatról pillanatra, a környezeti hatásoktól függ?en. Így ezek alapján nem hozhatunk meg egy szilárd és megalapozott döntést... Hogy világosabb legyen, mondok egy példát.
Két házasság. Az egyik házasságban a felek szerelemb?l házasodnak össze, azért, mert szeretik egymást. De valójában abba szerettek bele mindketten a másikban, ami bel?lük hiányzik, így igazából nincs (sok) közös pontjuk az életben, máshogyan gondolkodnak, máshogy cselekednek. A mindennapokban kiütköznek ezek az ellentétek, veszekedést egymásra halmoznak, majd a végén megtörten és elkeseredetten menekülnek el egymástól, elválnak és többé nem látják egymást. Mindezt azért, mert szerelmesek voltak, egy érzés miatt, ami elmúlik / elmúlt.
A másik házasságban a felek nem szerelmesek igazából. Szeretik egymást, jól elvannak együtt, azonos az érdekl?dési körük, jól tudnak együtt m?ködni stb. Nem szerelemb?l házasodtak össze, hanem azért mert úgy gondolták, hogy az életük jól passzol együtt. Kilistázták, hogy mire van szükségük, és egymásban megtalálták . És a baráti szeretet alapú kapcsolatból kés?bb szerelem is lett, és még ma is tart.
A kérdés tehát még egyszer az: hogy miért nem gondolkodik inkább hosszú távon az ember, ahelyett, hogy pillanatnyi érzéseit kívánja csak kielégíteni? Miért nem képesek az emberek elfogadni, ami történik velük, miért nem tudnak uralkodni magukon? Miért akar az ember szívb?l élni ahelyett, hogy gondolkodna?
Válaszodat el?re is köszönöm!
Vilmos
Kedves Vilmos!
Kérdésed - amellett, hogy nem zenei témájú - nem éppen mindennapi. Nem érinti a szakterületemet, de a véleményemet szívesen kifejtem. Kérlek, úgy olvasd a sorokat, hogy azt nem pszichológus, hanem egy ember írja.
Nézzük a két házasságot, amit felvázoltál.
Az egyik -ahogy Te fogalmaztál- szerelmen alapul, a másik nem. Els? olvasatra úgy t?nik, mintha az els? kapcsolat érzelmeken nyugodna, a másik nem. Melyik pár boldog? Akiknél van szenvedély, vagy akik megalkudtak? Melyik pár teljesedik ki igazán? Akik megélik az érzelmi hullámokat, vagy akik csendesen elfogadják egymást?
Személyiségfejleszt? trénerek el?tt ismert a BRÉK teszt, ami olyan feladatlapot jelent, aminek kitöltése alapján meg lehet mondani, hogy valakinél a racionalitás, vagy az érzelmi-indulati oldal kerül el?térbe. Persze, minden teszt a személyiség egy kis szeletét tárja fel, egyetlen kitöltött kérd?ív alapján senkit sem ítélhetünk meg, senkit sem skatulyázhatunk be.
Bizonyára azt gondolnánk, hogy a szerelemb?l született házasság -ami a veszekedéseken keresztül válásba fulladt- olyan emberek között köttetett, akik érzelmeik és indulataik alapján hoznak döntéseket, míg a másik kapcsolat két racionális, hideg fejjel gondolkodó fél között jött létre.
Joggal vélhetjük, hogy „az ellentétek vonzzák egymást” törvénye itt nem m?ködhet oly módon, hogy egy impulzív, emóciói által hajtott férfi vagy n? egy kimért, mindent alaposan megfontoló társat választ magának. „Nem tudnának meglenni egymás mellett” -mondanánk. Vagy az egyik égetné fel a másikat, vagy fordítva, egyik?jük leh?tené, szinte megfagyasztaná a másikat.
Gondoljunk csak bele: nem történt már ez meg velünk? Egyetlen párkapcsolatunkban sem éreztük még úgy, hogy a másik jobb esetben visszafog, rosszabb esetben lekorlátoz minket? Vagy azt, hogy a nyugodt kis életünket valósággal felperzseli társunk túlf?töttsége?
Ha azt kérdeznéd t?lem, melyik pár éli meg igazán az életet, valószín?leg azt felelném, hogy azok, akik szerelemb?l házasodtak, mert megismerték a lángolást, a másik iránt rajongást, ugyanakkor testközelb?l találkozhattak a elhidegüléssel, a vádaskodással, a mindent felemészt? haraggal. Lényegesen nagyobb érzelmi skálát jártak be, mint az a pár, akik kvázi egy katalógusból választották ki egymást. Egyeztették az igényeket, tüzetesen átnézték az alapfelszereltséget, majd számtalan kilométer után rájöttek, hogy az árban extrák is vannak, ami még vonzóbbá tette számukra a másikat.
Az els? pár belefutott az akciós kínálatba, míg a másik végigjárta a szalonokat. Ki fizetett nagyobb árat? Bizonyára az, aki egyedül maradt.
Nagyon érdekes kérdést feszegetsz, amikor azt írod, hogy az els? pár tagjai azt szerették meg a másikban, ami bel?lük hiányzik.
Ha valaki megismeri önmagát, csak azt lesz képes szeretni, ami benne megvan. Egész egyszer?en képtelen lesz arra, hogy vonzódjon a hiányhoz. Ami nincs, azért nincs, mert nincs rá szüksége. A hiány negatívum, arra pedig nincs igénye. Tudja, hogy minél többet venne magához bel?le, ? maga annál kevesebbé válna.
Nagyon sokszor keresünk valamit a másikban, ami véleményünk szerint bennünk nincs meg. S?t, sokszor az újabb párkapcsolatunkban is azt is értékeljük, hogy „bezzeg az el?z?vel ez és ez nem volt meg.” „Sokkal boldogabb vagyok vele, mint a másikkal, mert ? ebben és ebben több, ebben és ebben jobb.”
Pedig nem jobb és nem több, csak más. Vagy mégsem?
Új reményt látunk benne, majd mikor levesszük a rózsaszín szemüveget -vagy valami olyan dolog történik, ami lerántja rólunk-, elkeseredve omlunk vissza saját korábbi hamvainkba: „ez is pontosan olyan, mint az el?z?.” „Újra és újra ugyanaz történik.”
A párkapcsolat tartja elénk a legélesebb, leghitelesebb tükörképet magunkról. Persze, megláthatjuk benne saját pompánkat is, de a hiány jéghidegen fog arcon csapni. Szeretünk belenézni a tükörbe egy alapos edzés után, de vajon egy kiadós tivornya után is ugyanúgy vágyunk a látványra?
Egyesek azt tartják Don Juanról, hogy sohasem a n?kbe szeretett bele, hanem abba az általa megteremtett ideális képbe, amit belesz?tt a hölgyekbe. Ha bármelyikben is megtalálta volna, nem futamodik meg, nem kerget újabb álomképet.
Sokszor mi magunk is így futunk saját vesztünkbe.
A Te szavaidat kölcsönvéve így látom azt, amikor a szívünk szerint élünk. Elfutunk a saját tükörképünk mellett, s próbálunk olyan látványt keresni, amit el tudunk viselni, de bárkihez is szaladunk, csak saját magunkat fogjuk látni benne.
Aki ésszel él, az önismeret által cselekszik. Tudja, hogy mindenütt önmaga fog visszaköszönni, ezért nem dédelget hamis vágyakat.
Miért alkotunk törvényeket, ha azokat nem tudjuk megtartani?
Talán éppen azért, mert a parancsolatokat ésszel írjuk, de szívvel hágjuk át azokat. Esetleg azért, mert nem akarunk látni: a szív bekötött szemmel rohan -egyenesen bele a t?rbe.
Nézd meg a saját paragrafusaidat: ellenkeznek az érzéseiddel? ?szinte leszek, az enyémek sokszor igen, mert az eszem és a szívem nem mindig képes meghallgatni egymást. Nem azért, mert túl messze vannak egymástól, hanem azért, mert az ész nem képes beismerni, hogy neki is vannak érzései, a szív pedig elutasítja, hogy benne is lakozik racionalitás.
Üdvözlettel:
Attila
