Mit tegyek, hogy szívesen járjon újra oviba?

Májusban múlt 5 éves a gyermekem, 2 éves kora óta jár el?ször bölcsibe, majd pedig ugyanoda óvodába is. Az óvoda és az óvón?k szinte tökéletesek, nagyon szeretik ?ket a gyerekek és a szülök is, sok közös családi programot is szerveznek. Kislányom ez év májusáig szó szerint imádott óvodába járni, alig tudtam hazahozni az oviból délutánonként. Egyik pillanatról a másikra
azonban ez megváltozott május végén (pénteken még semmi gond nem volt, hétf?t?l azonban teljes változás), már reggel sírva ébredt, hogy nem akar óvodába menni, szó szerint ordított legalább fél órán át. Az óvodában azonban, miután könnyes búcsúzás után elváltunk, semmi gondja nem volt az óvón?k szerint. Délutánonként ovi után igyekeztem minél több id?t vele tölteni, játékosan beszélgetni vele az óvodai élményekr?l és problémákról. Mindig mást mondott, hogy mi zavarja, legtöbbször a nagycsoportosokat említette, hogy nem szereti ?ket (vegyes
csoportba jár, ? középs?s), ?k szeptembert?l már nem járnak oviba.
Kislányomról tudni kell,  hogy egyedüli gyerek, szerencsére nem követelez?, akaratos, az óvón?k szerint nagyon önálló és fejlett, kiegyensúlyozott, viszont elég határozott személyiség, nagyon szeret közösségbe járni, az utóbbi id?ben azonban mindenért nyafog, vagy elsírja magát. Annyit változott a helyzet az elmúlt egy hónap alatt, hogy reggel már nincs a félórás hiszti otthon, hanem elváláskor pityereg egy kicsit és szomorú, de napközben nincs vele probléma, leszámítva a folyamatos nyafogást, amit már az óvodás társai is említettek nekem. Próbálok vele sokat beszélgetni, hogy kerülje el azokat akikkel esetleg problémája van, azonban természetéb?l adódóan szeret a középpontban lenni és "irányítani". Az iskolát is már nagyon várja, de a múltkor már azt mondta, hogy nem szeretne menni, mert ott csúfolni fogják ?t. Igaz, még van egy év az iskoláig, talán addig ez változik benne. Kérdésem az lenne, illetve inkább tanácsát szeretném
kérni, hogy hogyan tudnék segíteni neki, hogy át tudjon lendülni ezen a helyzeten és ne kötelességb?l, hanem szívesen járjon újra oviba.
Köszönöm el?re is tanácsát.

Kedves Barbara!

Az óvoda tulajdonképpen kötelesség – az els? a gyermek életében, ami átvezeti ?t a család közegéb?l a nagyvilágba, ahol alkalmazkodni, teljesíteni, saját igényeket visszaszorítani, sokféle emberrel együttm?ködni kell. Egy egyke gyermek számára ráadásul az els? olyan közösség, ahol kortársakkal, más gyermekekkel kell osztozni, állandó „üzleteket kötni”, kialkudni a saját helyét, megtalálni saját értékeit. És ezt, szintén családi státuszából adódóan (is), igyekszik kiválóan, az általa feltételezett magas elvárásoknak megfelel?en teljesíteni, így „bebiztosítani” a szül?i szeretetet, elismerést. Tökéletességre törekszik, ett?l igazán esend?. Máris várja az iskolát?! De hát még csak ötéves!!! Vajon itt is nem azt látjuk-e, hogy önnönmagánál magasabb mércével méri magát – így törvényszer?, hogy „könny?nek találtatik”? Nem szereti a nagycsoportosokat. Talán azért, mert ?k már „ügyes nagyfiúk-nagylányok, és mennek az iskolába” - vele ellentétben, aki még kisgyerek, „kevesebb”, mint amazok, ezért kénytelen továbbra is az oviban rostokolni…? Csúfolni fogják a suliban. Vajon mi miatt szégyenkezik? Mit feltételezhet, amiben ? rosszabb másoknál…?

Szóval: mindenféle félelmek, szorongások mozognak egy kisgyerek fejében, és ha több minden „összejön”, bizony feler?södhet az elválás körüli nehézség (szeparációs szorongás alakját öltik ezek a nyomasztó bels? feszültségek). Jó esetben, megfelel?en szeretetteli családi légkör, és jó közösség esetén hamar múlnak is – mint ahogy az Önök esetében is történt. Érdemes lehet az egyke státuszról olvasniuk, nagy szakirodalma van, és lehet, hogy az Önök kislányában zajló folyamatokban is segíthet eligazodni.

„Szerencsére” iskolába menni is muszáj, de attól még szabad, s?t, érdemes élvezni (remélhet?leg lehet is, azaz olyan a suli)! De addig még valóban sok minden történik, sok érésre, fejl?désre – és gondtalan játékra lesz lehet?sége ennek az életrevaló kislánynak. Mindent a maga idejében!

Üdvözlettel

Simon Sarolta