Kedves Attila!
Az a gyanúm, hogy a férjemnek nárcisztikus személyiségzavara van. Nagyon nehéz vele együtt élni, a váláson gondolkozom. Van egy 4,5 éves kisfiunk is, akit meg akarok óvni, és én is békében szeretnék élni. Néhány nagyon jellemz? dolgot leírok, ami szinte mindennapos nála. Tudom, ebb?l nehéz diagnózist felállítani, de talán tud valamit írni nekem.
1. Ha a legkisebb kritikát kapja, teljesen kiborul, óriási haragra gerjed. Ehhez elég annyi, hogy ha például elöl hagyja a fogpiszkálóját, és én azt szóvá teszem (amennyire kedvesen és viccesen csak tudom).
2. Mindenért agyon kell dicsérni. 2 napig képes várni a dicséretet egy mosogatásért. Ha nem kapja meg, kiborul.
3. Állandón panaszkodik, ha pl. fáj a feje, megáll az élet. Képes mindenhová követni a lakásban, és ötször elmondja, milyen rosszul van, mindjárt agyvérzést kap. Ha nem ajnározom, kiborul.
4. Mindent átfordít negatívba. Semmivel nem elégedett. Ha kitakarítom az egész házat, akkor miért nem a kertet gazoltam ki, mert én még arra se vagyok képes - mondja.
5. Tehát folyton lekicsinyli, amit csinálok. Amióta a kisfiunk megszületett, én semmit sem csinálok itthon, bezzeg ?, egész nap dolgozik (az anyjával, akit gy?löl). Most, hogy dolgozom itthon, az is semmi...
6. Semmit nem tudok vele el?re megbeszélni, mert azon is kiborul, hogy én ne mondjam meg neki, mit csináljon. Pl.: mit kell venni a boltban. Miért neki kell elmenni?
7. Amikor megkérem, hogy vigyázzon a fiunkra, mert ? beteg, nekem pedig dolgom van, elvállalja, majd kés?bb kiborul, hogy neki ezt miattam kell csinálnia.
8. Sok dolgot rám mond, amit ? érzett, csinált. Mintha kivetítené rám az érzéseit. Pl. én milyen önz? vagyok, mert elmegyek fodrászhoz, és neki kell vigyázni a fiunkra, munkaid?ben!
9. Mert ? ott nélkülözhetetlen, mindenki hülye ott, az anyjával az élen. És általában véve mindenki hülye, a barátai, a kollégái, a szülei, a bolti eladó, és persze én...
10. Ha valami nem sikerül neki, engem okol. Elvégzett egy másoddiplomás képzést, csak egy szakdolgozatot kellett volna leadnia. Nem tette meg. Azóta is a fejemhez vágja... Pedig este 8-ra jártam haza a munkából...
Sorolhatnám... A szülei és a nagymamája két utcára laknak t?lünk. Mindent megkapott, megkap, mégis mindennel baja van. Bunkón megkérdezi, hogy miért ilyen krumpli van ebédre, mert ezt nem szereti (vacsorára olyan krumpli van, amit szeret). Hétf?n azt mondja, kéne 10 millió, mert van itt egy telek, kedden már ott is a pénz. Pedig nagyon rosszban vannak... Bármit csinál, megmondják neki, hogy miért nem inkább amúgy csinálja... Pl. szedjük a cseresznyét a fájukról, a másik oldalon sokkal szebb - mondják... Ez a legártatlanabb példa... Mindig azt éreztetik vele, hogy semmi nem elég jó, amit csinál, és mindenben segíteni akarnak neki.
Az a helyzet, hogy a saját lelki problémáim, apai minta miatt eddig ezt valamiért normálisnak gondoltam, bár szenvedtem t?le. Amióta megszületett a kisfiam, ez sokat fokozódott, és elviselhetetlenné vált, de még mindig nem tudtam lépni. Most elkezdtem feldolgozni a saját kisebbségi érzésemet egy szakemberrel, és rájöttem, ez nem normális... Lépni akarok. A legjobban a kisfiamat féltem! Próbálok nyugodt maradni a kiborulásaikor, de attól még azt látja a fiam.
Ön szerint? Kóros, vagy szimplán egy elkényeztetett (gyerek)? Amúgy 38 éves. Lehet valamit tenni?
Kedves Asszonyom!
Levele megválaszolását nem a számos felsorolt „tünet”, hanem inkább a végén leírtak szerint kezdeném. Úgy vélem, joggal mondhatom, hogy azok a problémák, amiket számszer?en leírt, már a párja gyerekkorában gyökereznek. Ugyanakkor nem elkényeztetett, sokkal inkább skatulyába szorított gyereknek nevezném. Ebb?l a gyermekb?l pedig lett egy 38 éves, önállótlan, az élet szinte minden területén gátolt „feln?tt”. Olyan ember, akit a szülei megfosztottak attól, hogy gyerek lehessen, és megakadályozzák abban, hogy feln?ttként élhessen.
Ám ezen a ponton jutunk el a következ? csavarhoz. A gyermek természeténél fogva rendkívül kellemetlenül érzi magát, ha valamiben akadályozzák, ha határokat szabnak neki, ha nem hagyják, hogy önálló gondolatai, cselekedetei legyenek. Ez minden egészséges ember számára (legyen szó gyermekr?l vagy feln?ttr?l) óriási szorongást okoz. Igyekszik önmagát teljes érték?, szuverén személyiségként megélni, ami oda fog vezetni, hogy az elnyomott szorongás utat tör magának. Ám a teljes elnyomottság miatt képtelen a kritikát vagy éppen az elismerést a maga helyén kezelni. Miért is tenné, hiszen igazából egyiket sem ismerhette meg.
Képzelje magát a férje helyébe! Ha ön bármit is szóvá tesz – annak ellenére, hogy azt nem hibaként vagy vétekként akarja felróni -, a párja az önt?l érkez? megjegyzést azonnal a szüleit?l kapott szemrehányással fogja azonosítani. Ugyanakkor ez a mélyen benne lév? harag és undor a kritikával szemben párosul azzal a gondolattal, hogy „te nem vagy az anyám”. Az így érzett dühöt pedig csupán egyetlen módszerrel képes „kezelni”: azon a gyermeki szinten, ahol megrekedt, hiszen nem volt lehet?sége megtanulni az érettebb problémakezelést. Dicséretet jó eséllyel sosem kapott, ezért mindazt, amit lehet?ségében áll önállóan véghez vinni, hatalmas sikerként, valódi áttörésként él meg. Emellett arra törekszik, hogy az eddig elmaradt elismerést bezsebelhesse, ezért mindent elkövet a siker érdekében.
Persze a feln?ttek megítélése más, nyilván nem tapsoljuk meg egymást azért, mert valakinek sikerült bekötni a cip?f?z?jét, viszont ha ezt a pár éves gyermekünk teszi, valósággal ünnepeljük ?t. Az Ön férje minden bizonnyal az önálló eredményeit ilyen sikerként értékeli, ezért azt várja, hogy az ennek megfelel? elismerésben részesül. Ugyanakkor mivel sosem volt része benne, azt sem tudhatja, milyen eredményért milyen megbecsülés jár, és hogyan illik azt fogadnia. Ha szabad így fogalmaznom, betegesen igényli azt a figyelmet és azt a tör?dést, amit gyerekként nem kapott meg. Mindazzal szemben pedig ellenséges viselkedést mutat, ami a szüleivel való kapcsolatára emlékezteti. Mindezt pedig átszövi, hogy azokat a viselkedésmintákat is elsajátította, amit a szüleit?l kapott. Számos helyzetben úgy viselkedik, ahogy ?k vele. Gondoljon bele! Mindez nem éppen elegend? ahhoz, hogy személyiségzavarral küszködjön? Elvégre a családi fészek ennek a melegágya.
Mit lehet tenni?
Természetesen Ön, mint feln?tt ember nem kezeli ?t gyerekként, s bármennyire is hihetetlen, ez is szorongáshoz vezet, hiszen a férje nem tudja, milyen az, amikor ?t feln?ttként kezelik. Ez számára idegen helyzet, ezért viselkedhet ilyenkor elutasítóan – valósággal fenyegetettségként, támadásként élheti meg azt, amikor Ön feln?ttként tekint rá. Érdemes elmondani neki, hogy Ön nem fog azonosulni a szüleivel. Nem fogja támadni, nem mondja meg, mit hogyan csináljon. Ugyanakkor arra sem lesz hajlandó, hogy gyermekként kezelje. Megérti, hogy számára ez idegen és fenyeget?, de ebb?l nem származhat hátránya. Ön feln?ttként szereti, feln?ttként fogadja el. Viszont ha valóban neki is fontos a házasságuk, akkor az csak úgy m?ködhet harmonikusan, ha mindketten így viszonyulnak egymáshoz. Ebben pedig kérhetnek segítséget egy szakembert?l.
Üdvözlettel:
Herceg Attila
