Nehéz döntés el?tt

Úgy érzem, egy nagyon nehéz döntés elé kerültem. 25 éves vagyok, stabil, jól fizet? állással, albérletben egy vidéki városban, normál anyagi körülményekkel. Tulajdonképpen nem lehetne okom a panaszra. Viszont a családommal igen nehezen jövök ki. Mindig is különc, lázadó típus voltam. Mikor 18 évesen pályaválasztásra került volna a sor, a szül?kkel való állandó háborúzás miatt eléggé lesiklottam a megfelel? útról, így kés?bb munka mellett kellett szakmát tanulnom. Most érkeztem el arra a pontra, hogy jelentkeznem kéne ténylegesen az egyetemre, hogy valóban az lehessek, ami mindig is szerettem volna, de ezt öner?b?l kell megoldjam. Nincs, aki támogasson. Ezen felül, ha be is jutok, számolnom kell azzal, hogy nem tudom majd összeegyeztetni a jelenlegi munkámat és beosztásomat (hétvégén is dolgozom folyamatosan) az egyetemen töltend? id?vel. Ha elvesztem az állásomat, nem lesz hova menjek. (Ezt a szüleim, ha nem is mondják ki szó szerint, rendszeresen
éreztetik, mikor meglátogatom ?ket.) Úgy érzem, ez az egész "mission impossible". Az id? mindenféleképp elmúlik, szeretném azzal tölteni, ami igazán kedves a szívemnek, de nem tudom végigvinni, ha nincs mibe kapaszkodni. Nem tudom, mitév? legyek. Adjam fel az álmomat és elégedjek meg ezzel az élettel, amit eddig sikerült elérnem? Kérem, adjanak valami támpontot, hogy milyen irányba érdemes indulni, vagy hogy mi az, ami alapján célravezet? meghozni a döntést, mert jelen
állapotomban csak ?rl?dök magamban és lassan kezdek a lemondás felé sodródni.

Kedves Eszter!

Sokat gondolkoztam, és próbáltam megközelíteni a dilemmáját, de úgy érzem, valahogy nem sikerül. Olyasmi jelent nekem gondot, hogy vajon miért pszichológushoz fordul ebben a kérdéskörben? Mert nem gondolom, hogy például ez igazán önismereti kérdés volna, vagy olyat tudnék mondani, amit?l a családja zsebében hirtelen kinyílik a pénztárca, és/vagy a keblükre ölelik, és támogatják. Illetve, még egy nagyon általános (és/így realitásában megkérd?jelezhet?) eszmefuttatást tudnék összehozni a célok megfelel? kit?zésének lehet?ségér?l, és hogy ha ez megvan, akkor a megvalósítást már csak végig kell járni - de valahogy az az érzésem, hogy nem is erre vágyik.

Így csak egy nevetségesen alapvet?nek t?n? szinten tudom megközelíteni a problémafelvetését, ami az alábbi elemekb?l áll:

- úgy látszik, azon a kamaszos hevületen már túljutott, hogy a szüleit tegye felel?ssé a sorsa további alakulásáért, és saját kézbe vette a dolgokat. Remek! Csak így tovább!

- pontos számokat én nem, csak Ön tud egyrészt jelenlegi megtakarítási lehet?ségeir?l (mennyi pénzt tud félretenni/tanulmányaira fordítani mennyi id? alatt), másrészt az egyetem elvégzéséhez szükséges kiadásokról - és e kett? arányáról, mert ugye ez itt az egyik f? kérdés. Amennyiben a kett? nem igazán van egymással köszön? viszonyban, annak érdemes utánajárni, hogy egyrészt milyen hitelkonstrukciókkal lehetne biztonságosan fedezni a többletköltséget (pl. diákhitel). Másrészt, hajlandó-e/reális-e állást váltani annak érdekében, hogy emelkedjenek a bevételei.

- pontos adatokat én nem, csak Ön tud kideríteni a megcélzott egyetemi szak elvégzéséhez szükséges tényleges (!!!) id?befektetésr?l, id?beosztásról. (Nekem a "számolnom kell azzal, hogy nem tudom majd összeegyeztetni" ezzel kapcsolatos bizonytalanságra, információhiányra alapozott félelmekre utal). Vajon mennyi id?t és pontosan mikor szükséges ténylegesen bent tölteni? Esetleg támogatná-e némi rugalmassággal a munkahelye az Ön tanulmányait?

Végezetül egy kis biztatás (mert erre mintha tényleg vágyna :-). Ne adja fel. Ha úgy érzi, hogy "indulni" kell, induljon el! Bizony próbálgassa, hogy mi az, amit meg tud tenni azért, hogy közelebb jusson az álmai megvalósításához - és az úton még annyi minden alakulhat, változhat, kiderülhet! Juthat zsákutcákba, kiderülhet, hogy mibe éri meg energiát fektetni - és az is, hogy most éppen mibe nem. Buddha szerint "a boldogsághoz nem vezet út. Az út maga a boldogság". Útközben pedig újabb társakra találhat, és még a célok is átalakulhatnak. Talán valami még elérhet?bbé...

Üdvözlettel

Benczné Simon Sarolta