Nem akarnak velem dolgozni

22 éves n? vagyok, egészségügyi szakdolgozó, 4 hónapja kezdtem a munkámat a helyi megyei kórházban. Tömören a problémám óvodáskoromban indult. Már akkor se szerettek a lány/n? társaim, és ez végigkísért az iskolás éveim alatt is. Engem mindig kiközösítettek, kibeszéltek, sose voltak állandó, igazi barátn?im.
Alapból egy karakán, jó fellépés? lány vagyok, nem hiányzik, hogy legyenek barátn?im (talán mert sose voltak), a problémáimat nem szoktam kiteregetni, nem beszélek magamról n?knek, viszont bármikor bárkit örömmel végighallgatok. Nos, ez a n?kkel való rossz kapcsolatom a munkámban is megmutatkozott. Azt reméltem, hogy ha a korosztályomnál id?sebbekkel kell együtt dolgoznom, nem lesznek ilyen problémák.
A munkahelyemen csendes vagyok, de igyekszem beszélgetni, megismerni ?ket. Nyilván mivel kezd? vagyok, tanulok, figyelek, érdekl?döm. Mégis azzal fordultak páran a felettesemhez, hogy nem hajlandóak velem dolgozni, mert határozatlan vagyok és sok mindent nem oldok meg egyedül. 4 hónap után, kérdem én?! 20 év munkatapasztalatával könny?. Én úgy érzem,hogy 120%-ot adok bele a munkámba, de ezek szerint többet kell! Úgy érzem, képtelen vagyok n?kkel dolgozni, egyszer?en valamiért nem bírnak elviselni, pedig se nagyszájú, se tiszteletlen nem vagyok. Mit tegyek? Olyan sok minden érdekel, szeretném a karakán, talpraesett jellemem kamatoztatni, akár az egészségügyben, akár nem. Segítsen kérem, merre induljak el? Mit választhatnék, ahol nem kell 20 n?társamhoz alkalmazkodnom? Vagy miben változzak? Köszönöm!!!!!

Kedves Anna!

A sorait olvasva megfogalmazódott bennem néhány kérdés, gondolat, érzés, ezeket megosztom Önnel, és bízom benne, hogy segítenek a továbblépésben. Felt?n? volt számomra el?ször is a hiány: hol vannak a férfiak?! Milyen szerepük van nekik az Ön életében? A velük való kapcsolatát milyennek éli meg – vajon e téren elégedettebb? És ha igen, hát ez hogy lehet vajon? Ennek érdemes volna utánajárnia.

Aztán több ellentmondás hívta fel magára a figyelmem: úgy élte meg, hogy a lányok nem szerették, kiközösítették, kibeszélték – ugyanakkor saját bevallása szerint nem hiányzik, hogy legyen barátn?je. Vagy mégis…? Illetve vajon Ön mit tett, hogyan viselkedett ezekben a helyzetekben? Meg hogy karakánnak, határozottnak ismeri magát – mégis bizonytalansága miatt éri kritika. Mi az, amiben határozott, és mi az, amiben, vagy ahogyan nem? Fontos lenne árnyaltabban látnia, megfogalmaznia (els?sorban saját maga számára!) a képet!

Végül: az igazán boldog, kiegyensúlyozott emberi kapcsolatok egyik legf?bb jellemz?je a kölcsönösség. Ha Ön attól tart, hogy önmaga megmutatása a „problémák kiteregetésének” min?sül, de válogatás nélkül bárkit (örömmel!?) meghallgat – pontosan ez vész el. A pályaválasztása pedig, a segít? foglalkozás, ha nem vigyáz, még súlyosbíthat is ezen a m?ködésen.

Utolsó kérdéséb?l azt látom, hogy hajlandó arra: a probléma gyökerét ne a külvilágban keresse, hanem utánajárjon annak, az Ön viselkedése hogyan formálja, bels? élményvilága milyen sajátos színnel sz?ri az eseményeket. Erre remek módot adhat egy pszichológussal való, kölcsönös bizalmon (!) alapuló kapcsolat kialakítása, amelynek védettségében nyomába eredhet a megannyi kérdésnek. Illetve, csoportos önismereti formákat (pl. pszichodráma) is bátran ajánlok! Remélem, szívesen fogadja ezt egy n?társától...

Üdvözlettel

Simon Sarolta