Nem akarom hagyni magam

Édesanyámmal mindig is felületes volt a viszonyunk. Sok sérelmet okozott nekem gyerekkoromban, és ma is okoz, így nem vagyok képes nyitottan beszélni neki semmir?l. Amit muszáj, azt elmondom neki, és játszom a lazát, hogy minden oké, pedig nincs így. Sok volt a kiabálás, a csapkodás, érzelmi zsarolás, és valahogy mindig elérte, hogy lelkiismeret-furdalásom legyen a végén amiatt, hogy problémám van a viselkedésével. Viszont így 23 évesen kezdek kiszakadni a családból, és egyre ellenségesebbnek látom ?t. Megváltoztam én is. Teljesen az ellentettje lettem annak, mint ami ?. Nem bírom már szó nélkül hagyni a szurkálódó, nárcisztikus, bántó, poénnak álcázott leszóló megszólalásait felém. Úgy érzem, mintha a saját hiányzó önbizalmát akarná azzal felépíteni, hogy engem a földbe tapos, de én nem akarom hagyni magam. 3 év után most költöztem haza albérletb?l, és úgy érzem, hogy a távollét alatt sokat fejl?dött a személyiségem és n?tt az önbizalmam is. Nem szeretnék visszakerülni a 3 évvel ezel?tti állapotomba, ugyanis hasonlóan viselkedtem, mint ?. Kérdésem az lenne, hogy mit tudnék tenni, azért, hogy édesanyámmal megmaradjon a normálisnak mondható viszonyom, valamint, hogy a bántásokat hogyan tudnám nem magamra venni és elengedni a fülem mellett?

Kedves Kinga!

Mindig rossz olyan szül?ket látni, akik nem tudnak gyönyörködni gyermekükben, nem tudnak örülni sikereiknek. Viselkedésük ellentmondásos, mert gyerekeik ugyan jól fejl?dnek, egyes képességeik akár túl is szárnyalják a szül?két, mégse tudják elfogadni, hogy egyes dolgokban alulmaradnak gyerekeikhez képest. Pl. egy 10-12 éves gyerek jól és kitartóan fut, míg a szül?, aki talán korábban sportolt, most nem tud lépést tartani. A gyerek jobb teljesítménye elfogadhatatlan akkor is, ha tudják, hogy a jó eredményekhez szükséges körülményeket ?k biztosították.

Kire haragszik ilyenkor a szül?? A gyerekre, aki jobban teljesít! A gyerek eredményeiben saját kudarcát látja, közeledik az öregség, csökken a teljesítmény stb.

Vannak persze másmilyen szül?k is, akik örülnek minden fejl?désnek, minden sikernek, és amikor bekövetkezik, hogy a gyerek jobban teljesít, örömmel támogatják. Úgy érzik, az élet rendje, hogy gyerekük jobb, hiszen fiatalabb, jó körülmények között készülhetett, folyamatosan támogatják stb.

Az els? esetben a gyerek jól teljesít, de ezzel se tudja elérni, hogy szülei értékeljék a teljesítményét, elfogadják. A szül? a gyermek fejl?désében saját élete kudarcát látja, mintha a gyerek t?le lopná el a lehet?ségeket. Minél jobb a gyerek, annál nehezebb elfogadni.

Mi vezethetett ide? Sokféle élettörténet húzódhat meg a háttérben. Talán hasonló szül?k, gyerekkori kudarcok, beteljesületlen vágyak az elismerésre, elfogadásra.

Most, hogy már 3 évet önállóan élt, jobban rálát az édesanyjára, megtanulta távol tartani magától bántásait, még azon az áron is, hogy elköltözött otthonról. Nem érték nap mint nap a megsemmisít?, bántó (sokszor talán irigy) megjegyzések. Er?sebb és érettebb lett. Ugyanakkor most ugyanolyan veszélyeztetett, mint gyerekkorában, ha hosszabb ideig marad otthon, egy id? után nem lesz elég ereje elvégezni azt a bels? munkát, ami az ártalom kivédéséhez kell.

Talán ezért is fontos, hogy a fiatal feln?ttek önállóan éljenek, szembesüljenek cselekedeteikkel, eredményeikkel és kudarcaikkal. Az Önéhez hasonló szül?-gyerek kapcsolatok általában javulnak, ha nem élnek együtt, ha ritkábban találkoznak, nem függenek egymástól. Ön jó tapasztalatokat szerzett a különélés alatt, érett, feln?tt ember lett, aki tud önállóan élni. Fontos cél lehet, hogy ismét megteremtse ennek feltételeit, ismét elköltözzön. A különélés lazítja a gyerek-szül? kapcsolatban megjelen? függést, és viszonyuk közelíthet két feln?tt ember egyenrangú, partneri viszonyához.

üdvözlettel

bárdos kata