Nem érzem magam önmagamnak

18 éves gimis lány vagyok. Mostanában nem érzem magam jól. Kb. 2 hete kezd?dött, teljesen váratlanul, egyik napról a másikra. Nem történt semmilyen trauma, ami szerintem kiválthatta volna. Egyszer?en nem érzem magam önmagamnak. A kezem ír, és tudom, hogy én vagyok az, aki ír, de valahogy mégis olyan, mintha egy filmet néznék, ahogy peregnek az életem filmkockái és nem alkotója lennék, hanem csak megfigyel?je. Sok dolog kimegy a fejemb?l mostanában. Idegennek érzem a környezetem és a benne lév? szeméyeket, annak ellenére, hogy szeretem ?ket.
A haláltól való félelem már kiskoromban is gyötört. Most is sokszor el?jön és képes vagyok elsírni magam, akár az iskolában is. A barátaim vigasztalnak, de nem sokat segít. Mindent fölöslegesnek tartok - ha úgyis meghalunk. Régen mindig néztem az esküv?i magazinikat meg a babaruhákat, mert ilyen tervek lebegtek a szemiem el?tt. Lehet, hogy  a depressziót, ami
most rajtam eluralkodott, a félelem okozza a pályaválasztással kapcsolatban? Jöv?re elballagok, de még nem tudom, milyen f?iskolára jelentkezzek. Minden osztálytársam nagyon várja az új dolgokat, amelyek ezen suli befejeztével kezd?dnek vele, de én nem. Ha nem öregednék, hanem maradnék még 18, akkor még 10 évig is lennék a gimiben a barátaimmal. Félek az ? elvesztésükt?l is. Mert ha én valakit megszeretek, azokkal nem pár heti szórakozást, hanem hosszú barátságot tervezek. Mostanában butának érzem magam. Tovább tart felfognom vagy
megtanulnom pár információt, mint a többieknek.
Nagyon sokat fájt mostanában a fejem és egyéb testrészeim kivizsgáltak, kutya bajom - ezen is szoktam aggódni, a félrediagnosztizáláson: mi van, ha valamit elfelejtettek megvizsgálni? Egy apró semmi testi tünetbe olyan dolgokat látok bele, amelyek abszurdak - a legkomolyabb halálos mrgbetegedéseket.
Elvesztettem az érdekl?désem olyan dolgok és személyek iránt, amik/akik eddig az egész világot jelentették számomra. Vannak napok, amikor jobb, de ott vannak pl. a fiúk: régen vágytam arra, hogy majd nekem is legyen, de most az se hiányzik - kicsit se.  Önfeledten tudok kacagni, de következ? nap már úgy kelek, hogy megint egy új nap, de mit kezdjek vele?! Megint reggel, megint este. Mókuskerék.
Szeretném, hogy ez az érzés elmúljon. Megint célokkal telien szeretnék ébredni és nem sírni, nem agyalni, csak boldogan élni! Ebben szeretnék segítséget kérni, hogy mit is kéne tennem annak érdekében, hogy megint minden szép legyen, és hogy a gyógyulás / javulás útjára léphessek - amire mindennél jobban vágyom.  Nagyon szépen köszönöm, ha levelem
elolvastatik.

Kedves Gimis lány!

Azt gondolom, hogy nagyon jól átlátja a problémát. Az az életszakasz, életfeladat, ami el?tt most áll, nagy kihívás. Az eddigi biztonságos közeget el kell engedni, és egy új, ismeretlen helyen újra ki kell taposni az utat. Egy olyan helyzetben, ahol már senki nem ad órarendet a kezébe, hanem a mindennapokat is magának kell megszervezni, és a saját jöv?jéért, sorsáért még nagyobb felel?sséggel tartozik. Ez egyrészt lehet ijeszt?, de tele van lehet?séggel is. Új embereket ismerhet meg, új dolgokban mélyedhet el, és ki tudja, talán találkozik egy fiúval, aki mellett újra lesz kedve álmodozni esküv?r?l, gyerekekr?l.

Az a tapasztalatom, hogy egy bizonyos id? után az élet nem tud el?rehaladni, ha a közeg nem változik, nem változtatjuk. Ahogy óvodából iskolába megy a gyermek, majd tovább. Senki nem gondolja, hogy jó lenne, ha tíz évig járna valaki óvodába. De ha a kapcsolatok fejl?dését nézzük, a fejl?dés, a változás egyik alapja az a hajtóer?, hogy haladunk el?re. Az els? mosoly, majd érintés, csók, és így tovább.

Természetesen ezek a változások az el?z? szakasz gyászát is jelentik. Ezt a lezárást nem lehet megspórolni, és teljesen természetes. Van, aki csak kés?bb szembesül vele, amikor eszébe jutnak a régi barátok, a régi iskola. Bár az átmenet drasztikusnak t?nik: elballagni a középiskolából, majd ?szt?l más helyen, más emberekkel, más módon tanulni, de a tapasztalat az, hogy az els? id?kben sokat összejárnak a régi barátok, megkönnyítve - ha nem is tudatosan - az átmenetet.

Szép nyarat kívánok Önnek, töltsön sok id?t a barátaival, és kívánom, hogy minél hamarabb tudja élvezni az új életét. Ha pedig úgy érzi, hogy a gyász, és a levelében leírt tünetek elhatalmasodnak vagy nem múlnak, javaslom, hogy keressen fel egy pszichológust.

Üdvözlettel,

Kovács Réka