Nem szeretném túl közel engedni magamhoz

Tanárként dolgozom egy általános iskolában. Sajnos egy hetedik osztályos diáklánynak, akit már els?s kora óta tanítok, az anyja tavaly öngyilkos lett. Állítólag pszichés problémákkal küszködött, 7 gyermeket nevelt, és végül így döntött. Nekem is van lányom, aki most 5. osztályos, ugyanabban az iskolában. Sajnos ez a kislány, mivel nincs egy barátja sem, az én lányomat követi, beszélget vele, ami nem lenne gond, de nem hagyja "leveg?t venni". Minden szünetben várja, kérdezget t?le dolgogat, amivel a lányom már nem tud mit kezdeni. Sajnálja, de azt mondja, hogy kissé idegesít?, hogy nem tud a barátaival beszélgetni, mert a kislány mindig a sarkában van. A másik gond, hogy a kislány saját magát okolja az anyja haláláért, rettent?en nagy önbizalomhiánnyal küzd, furcsán viselkedik, ami egyrészt érthet? is, mivel nem tör?dnek vele. Az óráim után szoktam vele beszélgetni. Azt mondta, bárcsak én lennék az anyukája, a lányom pedig a testvére, mert ? akkor lenne boldog. Folyton rajzokat készít nekem, írásokkal, hogy mennyire szeret. Én nagyon sajnálom a kislányt, de sajnos nem tudom, mitév? legyek vele kapcsolatban. Nem engedhetem és nem is szeretném túl közel engedni magamhoz. Amennyire látom, nagyon labilis pillanatnyilag a személyisége és rettent?en érzékeny. Az osztályf?nöke nem igazán tör?dik ezzel, pedig már felhívtam a figyelmét erre a problémára. Kérem a tanácsát, mit tegyek ebben a helyzetben mint tanár és anya?

Kedves Tanárn?!

Nagyon szomorú és egyben nagyon nehéz helyzet, amir?l írt. Teljesen egyetértek Önnel, hogy nem lehet a kislányt „örökbe fogadni”, még akkor sem, ha az együttérzés és a sajnálat miatt nehéz megtalálni az egyensúlyt. Különösen nehéz a helyzet, hiszen Önnek anyaként és pedagógusként kell egyszerre döntést hoznia, ami nem biztos, hogy összhangban van. Anyaként a családjának a védelme az els?dleges, tanárként pedig felel?sséggel tartozik a tanítványokért. DE: nem mindenáron és nem minden szinten. A segít? szakmákban gyakran nehéz meghúzni a határt, hogy meddig is tart a kompetenciám. Sokszor nehéz elfogadni, hogy nem tudunk mindenben segíteni, és még az is el?fordul, hogy a mindenáron segíteni akarás még nagyobb baj forrása lehet.
Azt gondolom, hogy a kislánynak a legnagyobb segítség most az lenne, ha abban tudná segíteni, hogy hosszú távon hogyan találja meg a helyét a világban. A megoldás nem az, hogy azt az illúziót táplálja, hogy az Ön családjának része lehet.
Érdemes lehet az intézményükben dolgozó pszichológussal, szociális vagy gyermekvédelmi szakemberrel beszélni, és kitalálni egy stratégiát, hogyan lehetne segíteni a kislányt.  Az Ön részér?l pedig érdemes lehet világossá tenni számára, hogy amiben tud, segít neki, de amire vágyik (hogy az Ön családjának a része lehet), sajnos nem fog tudni megvalósulni. Természetesen a kislány aktuális terhelhet?ségének megfelel?en. Biztosan nagy segítség most a kislánynak az a fantázia, hogy új családja lehet, de a realitást is érdemes behozni ebbe a fantáziába. Tehát világossá tenni, hogy egy fantázia.

Sok er?t kívánok ehhez a nagyon nehéz helyzethez!

Kovács Réka