Azért írok, mert nem tudom, mi a megoldás ebben a helyzetben, amiben most vagyok. Házasságban élek egy férfival, akinek el?z? kapcsolatából született egy gyereke, de ? nem velünk él. Nekünk egy közös gyerekünk van, aki 9 hónapos. A gondom az, hogy nem tudom elfogadni a párom 6 éves fiát. A szeretetr?l ne is beszéljünk. Talán az is rátesz egy lapáttal az egészre, hogy túlságosan el van kényeztetve a kisfiú és ez borzalmasan irritál. Neki minden megengedett, ha eljön, csak vele foglalkozzon a párom, hetente kétszer van itt, összesen kb. 10 órát. Ez id? alatt a párom szinte csak vele játszik. Közben rengeteg játéka van és nem világos számomra, hogy miért nem játszik azokkal is? Mindig neki kell szórakoztatnia ?t, ha valamit meg kell beszélnünk, állandóan közbevág és ez az agyamra megy. A párom viszont a mi lányunkkal nem foglalkozik közel sem annyit, velem van szinte mindig a kicsi és én nem tudok soha sehová elmenni nélkülük, sem id?t szakítani saját magamra. Nekem csak az a dolgom, hogy a kicsivel tör?djek, a háztartást vezessem és ennyi, minden napom ugyanaz. Barátaim nincsenek a közelben, mert azon a helyen kell élnem, ahol a párom gyereke az anyjával, de megjegyzem, engem semmi nem köt ide. Nem szeretem ezt az életet itt, már azon töprengek, hogy elválok. Mikor felhozom a páromnak, hogy ez engem iszonyúan zavar és állandóan stresszelek, az a válasza, hogy tudtam, hogy van gyereke és fogadjam el, mivel a fia nem vele él és így szinte alig látja ?t. Még néhány hónapig itthon kell lennem, de utána fogalmam sincs, hol tudnék dolgozni, mivel a munkahelyem 40 km-re található és az utazás nem megoldható így, ilyen kicsi gyerek mellett.
A terhességem el?tt jól éltem, boldog voltam és az életem addig teljesen sínen volt, míg meg nem ismertem a páromat. Mára teljesen elveszítettem az önbecsülésemet, önbizalomhiányban szenvedek, céljaim sincsenek, azon kívül, hogy itt a kislányom. Régen munkamániás voltam, nagyon sokat dolgoztam és imádtam emberek között lenni. Mondhatni, hogy a karrier volt mindig számomra az els?. Gyakoriak a veszekedések a párom és köztem, amelyeket nagyon durva szóváltások kísérnek, én vagyok az, aki kezdeményezi ?ket és f? témájuk a másik gyereke. Lassan két éve, hogy együtt vagyunk és én még mindig nem tudtam elfogadni, hogy ? is létezik, zavar, hogy gyerektartást kell fizetnie, és minden, amit neki ad, id?, pénz, stb. Önz? vagyok? Rossz ember? Amúgy szívesen adok másoknak, feltétel nélkül. A párom szerint én vagyok az oka mindennek, mivel képtelen vagyok szeretni saját magamat. Úgy érzem, hogy igazságtalanság
elszenved?je vagyok és hogy neki sokkal fontosabb az, hogy a másik gyereke boldog legyen. A gyerekünknek és nekem pedig ami jut, itt a pénzre és az id?re gondolok. Ha van szabadideje a páromnak, akkor inkább elmegy sportolni, mint hogy azt mondaná, hogy a kicsivel lesz egy órácskát, hogy ki tudjak kapcsolódni én is.
Létezik-e valami okos megoldás a problémámra? Úgy érzem, hogy nem tudok változtatni a gondolkodásmódomon és itt már csak a válás segíthet. Nem érzem magamat képesnek arra, hogy más életét éljem és aszerint cselekedjek, ahogyan elvárják. Képtelen vagyok egy életen át elviselni azt, hogy a párom függ egy gyerekt?l...
Kedves Mimi!
Kérdése, helyzete nagyon összetett. Talán nem is lehet egyszerre mindegyikre reagálni, egyszerre mindegyikkel foglalkozni. Most egy nagy csomagnak t?nik, de érdemes azon gondolkodnia, hogy melyik terület mennyire zavarja, melyik fontosabb, és a rangsorolás után kicsit könnyebb átlátni, hogy melyikkel lehetne foglalkozni el?ször, aztán szép sorjában, hogy visszaállljon egy rend az éltében. Amit én kihallottam a leírásából, hogy van egy kicsi gyermek, akivel otthon van. Már önmagában ez a helyzet is sok stresszel jár, és sok szerepváltással. Ahogyan írta, korábban a munka volt a f? feladata, ami most nincs. Önbecsülése és valójában identitása is megrengett: “ki is vagyok én”. Az anyaszerep nemcsak annyi, hogy akkor van egy kisgyerek, akinek az édesanyja lett, hanem alapjaiban fordul fel minden korábbi ismert szerep, feladatkör. Így talán az egyik legfontosabb kérdés, hogy hogyan tudja önmagát újra meghatározni édesanyaként, de Mimiként is. Ha nincs a munka, mi más tartozik ide, vagy kisgyermekén keresztül milyen új szerepekkel b?vült a személyisége.
Emellett sokat változik a párkapcsolat is ebben az id?szakban. Az anyák eszméletlen energiát áldoznak az els? id?szakban a csecsem?re, és így a férfi - természetesen - háttérbe szorul. ?K arra várnak, hogy velük foglalkozzanak, az anyák meg arra, hogy támogatást, vagy kis egyéni id?t, pihenést kapjanak. Ha ezek nincsenek összeegyeztetve, akkor hamar élheti meg azt, hogy nincs értelme ennek így, és inkább kilépne a kapcsolatból. Pedig valójában az egyensúlyt kell újra felállítani, ami most teljesen másmilyen. Próbáljanak meg úgy beszélgetni, hogy meghallják egymást - és most nem a férje id?sebb fiáról beszéljenek els?re. Próbálja meg meghallani, hogy mit?l érezné jobban magát a férje az Ön társaságában, és mire vágyna ?, miért döntött maguk mellett, és ennek fényében talán még ?szintébben tudja kifejezni a dilemmáit, vágyait, amit jó lenne férjét?l megkapni.
Közös gyermekükkel való távolságtartóbb kapcsolata elképzelhet?, hogy hasonlít ahhoz, ami sok férfira jellemz?. A csecsem?k a kapcsolatot, szeretetet a gondozáson, a babusgatáson és gondviselésen keresztül élik meg. Kevesebb a közvetlen visszajelzés, még messze vannak a beszédt?l és az együtt játszás hagyományosabb verzióitól. És ezzel nagyon sok férfi nem tud mit kezdeni. Ez olyan n?i feladat. Fokozatosan tud beleszokni abba, hogy hogyan lehet kisebbik gyermekéhez kapcsolódni. Lehet, hogy ebben egy kis segítségre szorul, amikor megosztja vele a meghitt pillanatokat, behívja egy csikizésbe, vagy a fürdetésnél a habbal való játékba, vagy bármibe. Az els? élményei inkább attól lesznek, ha hárman vannak együtt, és nem átvállalni fogja. Valószín?leg attól is fél, hogy jól csinálja-e.
Már 3-4 téma is felmerült, és csak most jutottunk el oda, hogy van egy nagyfiú is. Azt hiszem, hogy több feszültség kapcsolódik hozzá, több nehézséget látnak bele, mint amennyi valójában róla szól. Persze nehéz, hogy egy “félig küls?s” a hétköznapokban Önökkel van, és az is, hogy mások a szokásai, más rendszert hoz otthonról, de ez neki is nehéz lehet, mégha nem is mutatja. Érdemes szerintem abból kiindulni, hogy az a két nap az övé, amikor ? választhatja az apját, a játékait. Ha ki akar vele jönni, ha szeretné normalizálni a viszonyt, akkor itt is közös dolgokban érdemes gondolkodni, felajánlani neki a kapcsolódás, a bekapcsolódás lehet?ségét. Ha a többi napon nem láthatja apukáját, akkor valószín?, hogy azokon a napokon mindent megtesz a figyelméért, és minden egyebet rivalizálásnak vesz (akár Ön, akár a kicsi vonja el t?le). De ha valami közös dologról van szó, vagy arról, hogy ? is otthon érezze magát, akkor valószín?leg könnyebben mond le a kizárólagos figyelemr?l. Érdemes próbálgatni, akár férjével együtt, hármasban csinálni valamit, ahol azért a féltesóval is lassan elindul egy kapcsolat. Nem derült ki, hogy a gyermekük születése el?tt mennyi id? telt el, hogy párkapcsolatban, házasságban éltek, együtt éltek, de az biztos, hogy egy 6 éves gyerek még óvodás, és amit érez, azt egy az egyben fejezi ki, és elképzelhet?, hogy neki még mindig nehéz elfogadni a szülei különválását. Próbáljanak valahogy olyan helyzeteket teremteni, ahol el tudja mondani, hogy mi bántja, hogy miért dühös, és talán ha látja, hogy kimondható, hogy fájdalmas neki a szülei különválása, akkor könnyebben megérti, hogy “ez van”.
Visszatérve az els? gondolathoz: elég sok téma van, ami nyomasztja, terheli, és ha ez hosszabban így van, az nehezíti a megoldás megtalálását. Érdemes találni valakit, akivel beszélgethet ezekr?l, és nem csak a ventillálás, kipanaszkodás részér?l, hanem megkeresni, felépíteni az új egyensúlyt, férjével együtt. A különválásáról mindenképpen érdemes egy kicsit kés?bb, nem egy ilyen halmozottan terhelt, nehéz helyzetben döntést hozni.
Üdvözlettel
Standovár Sára
