Nem tudom, hogy ki vagyok. Hogy mit szeretek. Hogy mit szeretnék tenni. Hogy mit kellene tennem. 19 éves vagyok, de mostanában úgy érzem magamat, mint egy 40 éves, akinek még lehet?sége sincs változtatni. Pedig biztos lenne. De nem találom a lehet?ségeket. Az egyedüli problémamegoldással mindig voltak gondjaim. Aztán egyszer?en a sz?nyeg alá söpörtem ?ket. És akkor egy ideig boldog voltam. Barátok vettek körül a tinédzser évek alatt szinte végig, bár visszagondolva, sokuk inkább hátráltatott, mintsem el?rébb vitt volna valamelyest. Menekültem a szüleim el?l, a kötelességeim el?l, majd az emberek és érzelmek el?l is. Értek csalódások, de nem olyanok, amelyeket egy ember ne tudna feldolgozni. Bántottam másokat
lelkileg akaratlanul, mert elvakultan próbáltam boldoggá tenni magamat. Pedig még csak nem is igazán vágytam arra, ami árán barátokat vesztettem el. Nem tör?dve a jöv?mmel és szüleim intésével, hétköznap is alkoholizáltam. Drogoztam. Nem meglep? módon - hiába mondogatták a barátaim, hogy szerencsés vagyok mindenben - elrontottam a középiskolai tanulmányaim utolsó évét, de még így is szerencsésnek mondhatom magamat, hiszen egyetlen tantárgy kivételével, mindenb?l sikeres érettségi vizsgát tettem.
Közben megismertem egy remek embert, akivel azóta is párkapcsolatban vagyok. A szüleim hatására dolgozni kezdtem, ám a munka valójában csak id?pocsékolás volt. Tudom, hogy az
én hibám, hogy ebbe kényszerültem, de minden maradék akarater?met és vidámságomat kiölte bel?lem. A munkatársaim 30-40 év körüliek voltak, amivel nem is lett volna gond. Azonban folyamatosan lenéztek engem. Kihasználták a tapasztalatlanságomat, kibeszéltek (gyakran úgy, hogy t?lük alig pár méterre álltam), fizikailag is fenyítettek az els? pár hónapban, ha valamit nem úgy csináltam, ahogy kellett volna. Hiszen nem értettem. Persze nem megvertek közös er?vel, “csupán“ szorosan megragadták a karomat és megrángattak. Mintha egy csepp gyermek lettem volna, aki még nem érti, mit lehet és mit nem. Nekem megtiltották azt, amit ?k napi szinten megtehettek, mondván “?k már régebb óta ennél a cégnél vannak, nekik szabad”. Tíz hónapig dolgoztam velük. Ez id? alatt minden szép szót és türelmet kiöltek bel?lem. Talán még többet is, hiszen mióta bezárt az üzlet, már a szórakozáshoz sincs kedvem, amelyért munkaid?ben úgy vágyakoztam. Alkoholt már szinte egyáltalán nem fogyasztok. Félévente talán egyszer, de akkor sem nagy lelkesedéssel.
Lehet, hogy azért érzem magam ennyire vacakul, mert most hagyom felszínre törni el?ször ezt a sok eltemetett fájdalmat, de képtelen vagyok elviselni. Mintha minden ellenem beszélne. Képtelen vagyok ugyanúgy beszélgetni valakivel, mint azel?tt. Nagyon sok koncentráció kell, hogy megértessem magammal, figyelni kell. Hiszen egy olyan ember mesél valami fontosat, aminek érdekelnie kell. Meg kell hallgatnom. ? is mindig meghallgatott. De ez nem csak a kölcsönösségr?l szól. Nem akarok valakit érzelmi szemetesládának használni, hogy aztán önz? módon ne érdekeljen, amit mond nekem. Mégis ingerültté válok, ha valaki hosszadalmasabban kezdeményez velem beszélgetést.
Talán az általános iskolában kezd?dött minden, amikor még szótlan és beletör?d? voltam. Sokat csúfoltak, mert ducibb voltam, mint az átlag gyerekek. És látták, hogy nem fogom megvédeni magamat, mert rettegtem már egy apróbb veszekedést?l vagy nézeteltérést?l is. Csupán néhány emlékem maradt abból a 8 évb?l, de azok sem túl szépek. Természetesen ennek hatására otthon is begubóztam. Voltak napok, amikor ebéd nélkül rohantam be a szobámba és csak sírtam. Elhúzódott ez akár hetekig is, és én mindenkit csak ellöktem magamtól. Beleértve anyukámat is, akinél rendesebb embert nem ismerek. Mindig segíteni akar mindenkin és az a baj, hogy ezzel sokan visszaélnek/visszaéltek. Sokszor próbáltam vele megbeszélni a dolgokat kés?bb, de a rengeteg fájdalomtól ? is pszichológushoz járt több évig, mostanra pedig addig fajult a helyzet, hogy egyik pillanatról a másikra, képes sírva fakadni. Még egy vicces szituáción is, amit ? kezdeményezett.
Édesapámmal nem jövünk ki túl jól. Mindig meg akartam neki felelni, de bármit tettem, soha nem volt elégedett. Sokszor ? is szóvá tette, hogy kezdhetnék valamit a testalkatommal, de segíteni már nem próbált. És mostanra az esetek túlnyomó részében képtelen vagyok tükörbe nézni. Ha mégis megteszem, csak az jár a fejemben, hogy vajon milyennek láthatnak mások
kívülr?l. Gondolkodtam azon, hogy talán valamiféle testképzavarom lehet a rengeteg negatív és pozitív értékelések zavarából. Hiszen honnan kellene tudnom, hogy most akkor pontosan hogy is nézek ki? Szinte állandóan másokhoz próbálom “hasonlítgatni” magamat. Nekem is akkora combom van? Testalkatra ilyen vagyok? Hány kiló kellene legyek? És még sorolhatnám. De hiába van nekem is egy elképzelésem, kedvem és kitartásom már nincs véghez vinni. Így utólag átgondolva, kérdésem nincs is, hiszen a rengeteg mondanivalómból nem tudnék egyet sem kiemelni. Talán azt tudnám ezek után kérdezni, hogy mit lehet ilyenkor tenni? Merre induljon az ember? Vagy ez tényleg egy olyan dolog, amit magamban kellene lerendeznem, ahogy azt már többen is tanácsolták?
