Már egy ideje (kb 10 éve) küzdök a nyelvvizsga megszerzésével, am ire szükségem lenne a diplomám miatt. Arra jutottam, hogy olyan, mintha gátolnám saját magam az előrejutásban. Egyszerűen nem tudom, miért vagyok zsákutcában. Állandóan mások bajainak megoldásában veszek részt, és a saját dolgaimra nem tudok koncentrálni. Ha egyedül vagyok és lenne időm magamra, felemészt az a gondolat, hogy nem keres senki, nem gondol rám senki, és ez elveszi az energiáimat. Félek a magánytól, hogy ha nem adom meg az embereknek a vágyott lelki támaszt, akkor nem fogok kelleni. Azt hiszem, ezek a gondolatok vannak bennem. Vágyom az emberek szeretetére, de mégis besokallok és feszültséget érzek magamban ezzel a dologgal kapcsolatban, kényszerességet. Nem tudom, hogy ez a dolog összefügg-e a nyelvvizsgás témával és azzal, hogy előrébb jussak az életben a céljaim felé. Zsákutcában érzem magam, és valahogy ki kellene jönnöm. Van valami olyan probléma, ami mellett én elsiklok? Aminek a felderítése megoldás lehet?

Kedves Lótuszfa!

Ha nincs is olyan lelki gát, ami megnehezíti a felnőtt élettel járó felelősségvállalást, akkor is egy nehéz állomásról van szó. Sokszor egy diploma, egy nyelvvizsga, egy utolsó lépés hiányzik ahhoz, hogy a felnőtt élet megkezdődhessen. Ez hordoz magában gyászt, hiszen el kell engedni a gondtalan gyermekkor számos kellemes részét, illetve egy olyan életet kell elkezdeni, ami sokszor szorongató. Ilyenkor sokan azt élik meg, hogy nincs hozzá kedvük, erejük, türelmük, túl “nagy falatnak” élik meg a feladatot, miközben számos, sokkal nagyobb akadályt korábban már leküzdöttek.  

Az Ön esetében pedig az a kifogás, hogy könnyebb mások problémájával foglalkozni, mint a sajátjával. Az egy fontos kérdés, hogy mit gondol Ön arról, hogy mások véleménye, figyelme, érdeklődése ekkora teret kap az életében. Honnan ismerős az a gondolat, hogy akkor kellek, ha megadok mindent a másiknak, amiről azt gondolom, hogy ő szeretné. Mióta vezeti ez az elv? Ha tudatosan átgondolja, egyetért-e ezzel a gondolatmenettel? Két hibát is látok benne: az egyik, hogy nem tudhatjuk, hogy a másik valóban azt várja-e el, hogy mindig rendelkezésre álljunk, a másik: nem biztos, hogy akkor fog valaki szeretni, ha azt teszem, amit ő akar (vagy gondolom, hogy akar).

Összességében ezt a két területet érdemes átgondolni. Az egyik, hogy a nyelvvizsga mit jelentene Önnek? Miben lenne más az élete, mit kéne akkor tenni? Ezek pedig mennyire töltik Önt el aggódással, szorongással? A másik pedig az, hogy mit gondol, Ön mitől lesz szerethető? Vajon azzal, ha azt teszi, amiről azt gondolja, hogy mások elvárják Öntől?

Üdvözlettel,

Kovács Réka