29 éves, egyedülálló n? vagyok, aki nagyon szeretne már párkapcsolatot, férjet, családot. Sajnos sosem voltam az a típus, akin fürtökben lógtak a férfiak, ami nagyrészt a zárkózottságomnak
tudható be. Nem vagyok egy pörg?s, szószátyár típus, és elég sok id? kell, hogy megbízzak valakiben, és elkezdjek köt?dni hozzá. A helyzetet tovább nehezíti, hogy én sem tudom, mit is akarok valójában.
Jelenleg külföldön dolgozom, és bár nincs honvágyam, mégsem tudom elképzelni, hogy hosszú távon itt éljek. Elvileg nagyon sok lehet?ség van itt az ismerkedésre, viszont sokkal felületesebbek, érzelmileg sivárabbak az emberek, és mindenki folyton rohan (beleértve magamat is). Pár hónapja dolgozom egy helyen, és bár nagyon szeretnék váltani, mivel a rutint nehezen viselem, eddig sajnos nem sikerült jobb munkát találnom. Közben az egyik munkatársammal is, akit egy kicsit jobban megismertem, mintha kezdene valami kibontakozni közöttünk. ? is külföldi, 2-3 évvel fiatalabb nálam, jókép?, és nem gondolom, hogy komolyan akarna t?lem valamit, de legalább egy kis színt visz a hosszú munkanapokba. Jó érzés, hogy végre valakivel tudok beszélgetni, viccel?dni, érdekli, mi van velem, stb. Egy dolog azonban mégis hiányzik a részemr?l - a bizalom és egy többé-kevésbé világos jöv?kép.
Tudom, hogy a levelem tele van ellentmondásokkal: vágyom a biztonságra, hogy stabil pontokat tudjak kialakítani, megállapodjak valahol, megtaláljam a helyem, másrészr?l viszont belefásulok az egyhangúságba, a monoton dolgokba, ezért mindig valami mást, valami újat keresek - de sosem találom meg, amit keresek, mivel azt sem tudom, mi az. Zavar, hogy például nincsenek köt?dési pontok az életemben: sem a szüleim, sem az otthonom, a munkám, vagy esetleg egy vagy több konkrét személy. Már a vallással is próbálkoztam, de az sem hozott semmilyen változást. Mintha most ezt egy másik személyt?l várnám - az iránymutatást, a célt, az érzelmi biztonságot, a stabilitást. Viszont feltételezem, hogy ezeket az érzéseket, gyerekkori hiányokat el?ször magamban kellene rendbe tenni valahogy. Leginkább az ellentmondásokkal van a baj, szerintem. Például, anyukám túlzottan köt?dik hozzám, folyton tudni akarja, mi van velem, de valójában nem érdekli, és érdemben nem is tudunk mir?l beszélgetni, mintha nem is ismerne, csak rám akarná er?ltetni a saját elképzeléseit, a saját véleményét. Én már szeretném a magam életét élni, és nem igénylem annyira a (f?leg nem ilyen jelleg?) beszélgetéseket (talán ezért is "menekültem" külföldre), de aztán néha lelkiismeret-furdalásom támad, hogy vajon nem önz? dolog-e szegény szüleimet otthagyni egyedül, miközben én épp önmegvalósítani próbálok? Viszont tudom, hogy ha hazamennék, akkor csak veszekednénk minden apróság miatt, tehát azzal se oldanék meg semmit. Aztán itt van egy anya, aki nem tudja elengedni a gyerekét (akit igazából nem is ismer, csak olyannak, amilyennek ? akarja látni), és egy apa, aki jól elvan úgy is, ha egész évben nem beszél vele, és két nap után már idegesíti, hogy ott van a nyakán. ?k a szüleim, akikhez nem köt?döm, és - tudom, nem szép dolog ilyet mondani - nem hiányoznak. Legalábbis nem ebben a formájukban.
Aztán, rengeteg dologba belekezdtem életem során - minden érdekelt, csináltam is pár napig, hétig, hónapig, aztán abbamaradt. Kezdve a diétától egy új tanfolyamig, stb. Meg akarok állapodni, de félek az elkötelez?dést?l. Az egyik részem pl. állandóan utazgatna, új élményeket szerezne, a másik vállalkozást építene, pénzt tenne félre, jöv?t alapozna meg. Így a második rovására megy az els?, vagy egyikb?l se lesz semmi. Egyedül a kapcsolatok terén volt mindig is egyfajta régimódi felfogásom, hogy lehet?ség szerint csak komolyat szeretnék. Bár most már kezdek kételkedni az "igazi" létezésében - talán ez a korral jár. A baráti kapcsolataim elég felületesek, ami szintén nem tükrözi a valódi szükségleteimet és elképzeléseimet. Nehezen teremtek és még nehezebben tartok fenn régi kapcsolatokat. Továbbá, mindig is nagyon szerettem volna egy kutyát, mivel sosem volt háziállatom, de aztán arra gondolok, hogy mi van, ha közben el akarok majd költözni, más munkahelyem lesz, nem tudok vele foglalkozni 15 évig, minden egyes nap, stb.
Szóval olyan, mintha az életem állandóan feltételes módban élném, és nem lenne benne egyetlen stabil pont sem, semmi, amihez köt?dni tudnék. Ön szerint miért van ez? És mit lehet
ilyen esetben tenni? Bocsánat a hosszú levél miatt, de igyekeztem minél részletesebben felvázolni a helyzetem, és a háttérben lev? okokat, amir?l tudomásom van.
Válaszát el?re is köszönöm.
