"Nem vagyok való az életre?"

20 éves lány vagyok. Már évek óta depressziós vagyok (azt hiszem), olykor nem megfelel?en kezelem a problémákat, agresszív vagyok. Körübelül 14-15 éves korom óta szuicid hajlamaim vannak. Többször ejtettem vágásokat a kezemet, illetve próbáltam begyógyszerezni magam. Sikertelenül... Rengetegszer gondolok arra, hogy meg se kellett volna születnem, vagy legalább meg kéne halnom. Most is egy ilyen helyzetben írom ezt a kérdést. Nincs elég bátorságom meghalni, de akarom. Nem tudom, mit kéne tennem. A szüleimnek nem merek szólni, mert engem hibáztatnának, mint mindig. Anyukám is több olyan mondatot mondott az évek során, ami csak azt er?sítette bennem, hogy nem vagyok való az életre. Hogyan tudnám csak egy kicsit is jobbá tenni a kapcsolatot az anyukámmal? Illetve hogyan tudnék kilábalni ebb?l az egész öngyilkosságos hülyeségb?l? Mert tudom, hogy az..

Kedves 20 éves lány!

Igazán sajnálom, hogy nem ír pontosabban arról a konkrét élethelyzetr?l, ami (ismét) ennyire kétségbe ejtette, mert akkor pontosabban tudnék reagálni. A feltett két kérdéséhez viszont szívesen hozzászólok, remélem, segíti majd az el?relépésben.

Az édesanyjával való kapcsolat jobbá tétele valóban fogós kérdés - ez a legalapvet?bb fontosságú viszony mindannyiunk életében felvet id?nként er?s dilemmákat. Hiszen ? az, akivel valaha, a kezdet kezdetén testben a legközelebb voltunk - és ? az, akinek elég jól kell tudni szeretni bennünket ahhoz, hogy ez a közelség lélekben is megszülethessen, majd ahhoz is elég jól kell szeretnie, hogy el tudjuk engedni egymást. Mennyi irdatlan feladatot rejt ez a rövidkének t?n? lista! Vajon Ön hol tart most ebben a folyamatban, és hol tart az édesanyja...?

Ön már 20 éves, lassan fiatal feln?tté cseperedik; életkora szerint tehát a feladata már a leválás formába öntése, az igazi érzelmi önállósodás, függetlenedés a szüleit?l, az édesanyjától. (Ez úgy 14-15 éves kora körül válhatott el?ször nagy kérdéssé...) Úgy t?nik, a kapcsolatuk min?sége megnehezíti az Ön számára ennek az életfeladatnak a teljesítését - azt javaslom, gondolja végig a helyzetet ebb?l a szempontból. Azaz: fordítsa figyelmét a feln?tt, önálló életére, terveire, céljaira, más fontos kapcsolataira, saját vágyaira, megérzéseire, ítéletére! Immár ne édesanyjától várja pl. azt a gondoskodást, tör?dést, amit talán eddig nem eléggé kapott meg t?le - és ne az ? korholásától, kritikáitól féljen, függjön. Ez a váltás önmagában javulást hozhat a kettejük kapcsolatába. És: ennyi az Ön felel?ssége, lehet?sége.

Az "öngyilkosságos hülyeségb?l való kilábaláshoz" pedig fontos, hogy minél el?bb, és minél szakszer?bb segítséget keressen, találjon. Ön ebben a tekintetben mindenképp feln?ttnek tekintend?: pszichoterápiás támogatást, esetleg gyógyszeres kezelést igényelhet saját jogon, ehhez nem kell senkit?l engedélyt kérnie. Továbbá: nem szégyen, és nem a gyengeség, hanem pont a felel?sségteljes öngondoskodás jele.  Ehhez legel?ször is saját magát kell komolyan vennie, elismernie azt, hogy bajban van, és szüksége van segítségre - ezt a felismerést jelzi számomra a levele - köszönöm, hogy megtisztelt a bizalmával! Tehát az egyik legnagyobb lépésen túl van, de még ne hagyja abba! Talán a közvetlen környezetében is van valaki (a szülein kívül), aki meg tudná hallgatni, aki a kisebb nehézségeken segíthetne túllendülni.

Továbbá, szívesen ajánlom figyelmébe az alábbi weboldalt is: http://www.ongyilkossagmegelozes.hu/ongyilkossagi-gondolataim-vannak.html

Kívánok er?t és kitartást a helyzet rendezéséhez, az egyre könnyebb továbblépéshez!

Benczné Simon Sarolta