Tisztelt Szakért?!
3 hónaposan fogadtuk örökbe kislányunkat. Jelenleg 2 éves. Csecsem?ként nagyon nyugodt, kiegyensúlyozott baba volt. Az éjszakáink úgy zajlodtak, mintha baba sem lett volna a házban. Els?ként 10 hónaposan változott meg kb 1 hónapig, de ekkor borzalmas sírások voltak, torka szakadtából sírt, képtelenek voltunk éjszakánként megnyugtatni, semmi sem segített. Azonban nappal már korábban is voltak hasonló esetek, de mindig ráfogtuk valamire (fogzás, fáradtság stb.). Mindenesetre engem már akkor is aggasztott, mert valahogy túlzottnak találtam, még azt is, hogy nem lehetett semmivel megvigasztalni - számomra úgy t?nt, mintha nem is engedné. Majd nyugodtabb id? következett, nagyon ritkán el?fordult egy-egy kilengés. 2 éves korát megel?z?en 2 hónappal újra el?jött minden, de talán még nagyobb er?vel, mint valaha. Tudom, hogy a dackorszak is szerepet játszhat, de mégis aggasztó számomra, ugyanis olyan dühkitörései vannak, amik nem mindennapiak. Földhöz veri magát, ami még nem is lenne nagy dolog, de egyszer?en ?rjöng, és olyan hangot ad ki, hogy már-már azt gondolom, hogy elszakad a hangszála, veri a fejét a kezével.
Számomra ijeszt? az egész, még ilyet nem láttam, és még éjszakánként is el?fordult már hasonló eset - igaz, csak 2-3 alkalommal - üti-veri a kiságyat, egyszer?en pokoli érzés végignézni. Olyankor még hozzá sem lehet nyúlni, annyira elutasító, nem engedi a vigasztalást, de ez korábban is így volt a hasonló eseteknél (ha viszont elesik, vagy sérelem éri, akkor azonnal szalad és vígasztalni kell). Egyébként az alvása sem nyugodt, szinte nincs olyan éjszaka, hogy fel ne ébredjen. Ébredése sem jó, de arra már rájöttem. hogy ilyenkor meg kell várni, hogy megnyugodjon, vagy az ?rjöngés átmenjen segítségkér? sírásba - csak akkor megyek be hozzá, és akkor minden rendben lesz.
Mindezek ellenére egy rendkívül értelmes, okos kislány, nagyon gyorsan tanult bármit is, mozgásfejl?désében kortársait megel?zte. Hallottam hozzánk hasonló esetr?l, és ?ket egy speciális tornára irányították, ami segített (TSMT). Mi is megpróbáltuk kb. 3 hete csináljuk, de talán mintha még rosszabb lenne. Aggódom érte - és ?szinte leszek, már én is kezdek kiborulni.
Köszönöm válaszát.
Kedves Anyuka!
Nagyon örülök, hogy rászánta magát arra, hogy segítséget kérjen ebben a nem mindennapi nehézségeket – és szépségeket is rejt?, hatalmas vállalkozásban, amit az örökbefogadás jelent. Sajnos azt tapasztalom, hogy azok a szül?szerepre vágyakozó, felel?sségteljes emberek, emberpárok, akik erre vállalkoznak, nem jutnak megfelel? mennyiség? és min?ség? információhoz, támaszhoz (vagy legalábbis nem egyértelm?, hogyan érhetnék ezeket el). Pedig már magához a döntéshez is hosszú, rögös út vezet – de fontos tudni, hogy a nehezének az örökbefogadás aktusával (a várakozások ellenére) nincs vége, hanem éppen hogy sok tekintetben akkor kezd?dik!
A fogantatástól a születésig, majd az élet els? három hónapjában rengeteg alapvet? fontosságú esemény történik egy kis ember életében – err?l az id?szakról a kislányukat illet?en nem tudom, Önnek, Önöknek van-e bármi tudomása, de ha van is, ez leveléb?l nem derül ki. Annyi hatás érte, érhette ?t ebben a hihetetlenül fogékony életszakaszban – édesanyja várandóssága alatti élettani és lelki, valamint környezeti hatások, majd a megszületés kínja-felszabadultsága… és vajon mi történhetett ezután? ...bármilyen „jól” bántak vele, mégiscsak meg kellett élnie, hogy attól, akit?l egész élete, léte függ – az édesanyja –, attól véglegesen és visszavonhatatlanul el kell szakadnia. „Belehullott a semmibe”.
Szerencsére igen hamar, csupán három hónap után megtalálta szeret? családját, gondoskodó szüleit – de élete kezdetének viszontagságai bizony rányomják bélyegüket a jelent?sebb fejl?dési állomásokra. Jó esetben egyre kisebb er?vel, egyre sz?kül? mértékben – hiszen a gyógyulás folyamatos lehet (hol haladással, hol visszaesésekkel), ha az ezzel járó nehézségeket a környezet képes elviselni. Ha nem válaszol a kétségbeesett kínlódásra azzal, hogy ellöki a gyermeket, akinek a feladata meghaladni azt az alapvet? élményt, hogy ellökték.
Szóval: el kell viselni. Meg kell tartani ?t – a fájdalmas érzéseit lélekben, a kis testét karban, amikor engedi. Próbálja nem engedni szegény – hiszen próbál önmaga küzdeni… meg kell tanulnia, hogy szabad, lehet, s?t érdemes magát másokra bíznia, mert vannak, ott vannak körülötte. Igen, nehéz. De meglesz a gyümölcse! Önök megmentették ezt a gyermeket, ? pedig megajándékozza Önöket a szül?ség élményével - kölcsönösen hálásak lehetnek egymásnak.
Ami pedig az Ön fájdalmas, s?t zavarbaejt? érzéseit (kétségbeesését, s?t: dühét, id?nként gy?löletét) illeti: szabad így megélni ezeket a nehéz helyzeteket! Szabad haragudni – de nem szabad haragból cselekedni. Így fogja egy id? után a gyermeke megtanulni, hogy bízhat Önben, köt?dhet, számíthat. Hogy a rossz érzések nem ölik meg a kapcsolatot. Mindehhez Önnek pedig arra van szüksége, hogy olyan környezetben legyen, ahol megért?, támogató, elfogadó légkörben tud töltekezni ehhez a nagy, szép feladathoz (legyen az a párkapcsolata, vagy szülei, barátai, esetleg sorstársi közösség stb.).
Kívánok mindehhez sok er?t és örömet!
Simon Sarolta
