Huszonévesek vagyunk a barátommal, 1 éve vagyunk együtt. Sajnos egyre több dolog kezd szó szerint halálra rémiszteni, olyan érzésem van, mintha fulladoznék, mintha egy súly agyonnyomna. Róla tudni kell, hogy elhanyagolt, bántalmazott kisgyerek volt és ezek miatt olyan, amilyen. Én ennek az ellenkez?je vagyok, velem rengeteget tör?dtek és segítettek, s?t már rám er?ltettek dolgokat, sosem tudtam magam kell?képpen önállónak vagy feln?ttnek érezni. Írok pár példát a páromról:
- Nem tud nélkülem aludni. Hívták a munkahelyén többször csapatépít?re, de nem hajlandó elmenni emiatt. S?t, még olyat is mondott, hogy nem bírná ki, ha én elmennék vagy ha olyan munkám lenne, hogy utaznom kéne valahova.
- Azt mondta, nem bírná ki, ha nem lenne home office és minden nap 8 órát külön kéne lennünk, igazából pár órát is alig bír ki.
- A családjával megromlott a kapcsolata, a régi barátságait se ápolja, pedig szoktak neki írni, de nem érdekli. 1-2 kollégával jóban van, de ha felmerült, hogy velük találkozzon (amib?l persze nem lett semmi), még akkor is azt mondta, hogy vinni akar engem is.
- Mondta, hogy neki csak én vagyok a stabil pont.
- Állandóan azt mondja, hogy nekem akar jót és engem figyel, de olyan dolgokat hoz fel, amik teljesen triviálisak. Pl. nála töltöttem pár napot, mikor még nem éltünk együtt, és találkoztam egy barátn?mmel közben, mondogatta, hogy ez a közös id?nkb?l megy el, de ? csak engem figyel, hogy jól érezzem magam.
- Ezerszer elmondta, hogy tökéletes vagyok szerinte. Többször hozzátette, hogy szerinte ? férfiként kevesebb, mint én n?ként. Mondtam neki, hogy ez nem igaz, és hogy sajnos én sem vagyok tökéletes, ezen csak kiakadt, hogy miért nem örülök ennek, hogy így látja.
Mit gondol? Kezdek teljesen összeomlani, szeretnék keresni egy szakembert neki és magamnak is, mert irreális dühöt érzek folyamatosan. A legkisebb normális gesztus is feldühít már (pl. ha rám adja a kabátot vagy ha f?z valamit), tudom, hogy részemr?l ez se normális dolog. Egyikünk se dolgozta fel a gyerekkori sérelmeit és így ez tragikussá kezd válni.
A legszörny?bb, hogy mindig mondogatja, hogy találkozzak a barátaimmal, kérdezi, hogy mi van ezzel meg azzal, meg is jegyzi, melyik barátn?mmel mi van, miket szeretnek, mondja, hogy írjak nekik stb. Szerveztünk már közös programokat is. A szüleimmel és a tesómmal is sok közös programot szerveztünk már, amiket élvez. Tehát nem tudom azt mondani, hogy tiltana t?lük. Ez így nem igaz. De mégis, ahogy viselkedik, az kegyetlenül sok. Nem tudom, mit csináljak. Ezek mellett számtalan jó dolog is van, hasonló dolgokat szeretünk, hasonlóak a hobbik stb. De ez a sok megjegyzés vagy szitu teljesen kiborít. Ami nagyon fáj még: azt érzem, hogy idealizál. Bármi olyat mondok, amit?l sérül a "tökéletes barátn?" kép, látom rajta, hogy kiakad. Pl. mondtam neki, hogy szeretek szépen összekészül?dni, hajat mosni, sminkelni (nem er?sen ráadásul), ha találkozom valakivel. Erre elkezdi, nem gondolta volna, hogy ennyire hiú vagyok, miért nem bírom ki smink nélkül? Majd mikor látta rajtam, hogy rosszul esett, rögtön bocsánatot kért, hogy nem úgy értette meg neki az a fontos, hogy jól érezzem magam a b?römben. Mintha két személyisége lenne vagy nem is tudom. Vagy pl. meséltem, hogy kiültem a térre a barátn?immel fröccsözni, erre is húzta a száját, hogy ilyet csak a hülye tinik csinálnak és én ennél értékesebb vagyok szerinte.
