Régen nem láttam a "rózsaszín ködt?l"

Segítségét,tanácsát szeretném kérni.Fiatal pár vagyunk két gyermekkel. Fiatalon jöttünk össze, s kisebb-nagyobb megszakításokkal ugyan, de már lassan 16 éve együtt vagyunk. 16 évesen még mondhatom naiv lány voltam, tele szeretettel, boldogsággal, hiszen nagy családban is n?ttem fel, aminek köszönhet?en - természetesen inkább a szüleimnek hála - hamar megtanultam
mindent, ki merem mondani: attól függetlenül, hogy kislány voltam, komoly gondolkodással bírtam, ami ritka volt az akkori gyerekek körében. Ennek köszönhetem, hogy nem fiúról-fiúra jártam, régimódi vagyok mai napig. A párom volt az els? mind szerelemben, mind pedig szexuálisan. Egyszer? gondolkodású ember vagyok, akinek család,  gyerekek, szeretet az els? helyen
vannak. Sosem voltam szexuálisan túlf?tött, ha lehet így fogalmazni, ami a mai világban nem mondhatnám, hogy el?ny, s?t...

A párom a szöges ellentéte mindannak, amit én képviselek, csak régen nem láttam  a "rózsaszín ködt?l". Mindig voltak problémák pont emiatt, a haverok az els? helyen voltak, ha hívták, már ugrott. Azt leszögezném hogy SOSEM voltam az a fajta lány, most már n?, aki "rövid pórázon" tartotta volna a  párját, de hisz tiltani sem lehetett volna neki semmit, ? olyan típus, akinek
"nehogy már megmondja valaki, mit tegyen és mit ne!". Hogy összejöttünk, 3 évre rá megszületett els? gyermekünk. Szerelemgyerek. Mikor még a pocimban volt, azt hittem, úgy leszünk a megszületése után, mint egy boldog pár.

Megjött a baba, semmi veszekedés, inkább szeretet, munkamegosztás stb. Persze ez csak az én kis agyamban létezett, hisz nem így volt. El?tte is sok veszekedés volt, terhesen volt az els?, hogy otthagytam, utolsó hónapban voltam, hazaköltöztem a szüleimhez. Hogy miért? Már elegem lett, az i-re a pontot azt tette fe, hogy mivel anyósoméknál laktunk, már nem emlékszem, miért, de haza akartam menni, s ahelyett, hogy kocsival a terhes menyasszonyát elvitte volna, a haverokat furikázta, nekem ott több sem kellett. Hogy lerövidítsem a történetet, mert aztán lehetne kacifántosabbnál-kacifántosabb dolgokat mesélni, a lényeg, hogy mikor felnyílt a szemem, felmerült a kérdés bennem:vajon változik-e valaha? Ben? a feje lágya? Mai napig a haverok
els?bbséget élveznek, az els? gyermekünk megszületése óta alig foglalkozik velük, volt hogy a szüleivel mentem nyaralni, ? meg inkább haverok. De mindig azt hangoztatja, szeret minket. Én nem vagyok egy veszeked?s tipus, próbálom kerülni a konfliktusokat, de mindig ? kezdi, s ha gyerek téma, pattanok, nem bírom szó nélkül. Lelkileg összetörtem. Biztos vagyok benne, ha nem lenne ilyen, hanem többet lenne a családjával, kicsit családcentrikusabb lenne, s kimutatná csak egy kicsit is az érzéseit, mellette lennék halálunkig. De nincs olyan nap, hogy ne azon
agyaljak,van ennek jöv?je? A nagyobbik gyerek kicsi kora óta szinte alig kap t?le szeretetet, mára már, hogy nagyobb, csak azzal tud a párom foglalkozni, mibe kössön bele, meg belém. Néha meg tökre normális. Nem értem. Mi a gond? Mindenért engem okol, hisz sokáig én voltam pont az, aki állandóan csak nyelt, neki is meg a családjának is, szó szerint elhordott
mindennek, most is, ha veszekszünk, ez nála a szerelem és szeretet? Nem akarom hogy a pici ugyanazt élje át, mint a nagy. Ha nem találok megoldást,vagy nem kapok segítséget, szerintem vége. Majdnem úgy jellemezném a kapcsolatunkat. "se veled, se nélküled" bár er?s túlzás énrám mondani, mert inkább ? ez, hisz akárhányszor elhagytam, összeroskadt, elismert hibáit, szeret minket... s megenyhültem,a nagyobbik lányom láttán. Sajnos se id?m a pici miatt, se pénzem nincs, hogy személyesen kérjek segítséget, s ezért is folyamodtam ehhez a módhoz. Gondoltam arra is, hogy párterápia, de ?t soha nem tudnám elhurcolni magammal,egyszer csak felemlítettem, s azt vágta rá,hogy szét is megyünk. Egyszer?en TUDJA, mik a hibái, de nem vállalja fel, Soha nem mondta még nekem az együtt töltött id? alatt, hogy: Ne haragudj,Bocsánat,Igazad van. Nem ismeri. De bezzeg másnak, lehet n?,vagy férfi, annak igen. Mit?l fél? Ha egyáltalán fél.Nem vagyok egy hülye n?, de ezt már nem értem. Kérem ha valamit kivett ebb?l az egészb?l (bár ez a negyede, amit elmondtam), segítse. Lehet, hagynom kellene az egészet, mert valaki azt mondta egyszer nekem, ha csak az egyik fél akarja, hogy fennmaradjon a kapcsolat, az már régen rossz, annak ellenére is, hogy 90%-ban én kaptam a lelki s fizikai fájdalmakat, inkább neki kéne törni magát, s lesni a kívánságaimat.

Kedves Kriszti!

Hiú ábrándokba kergeti önmagát, ha azt gondolja, hogy a múltban történt sérelmek hatására a férje elkezd „törtetni” és mindent megtenni Önért. Miért tenné, ha tudja jól, hogy nem szükséges ezt tenni a kapcsolat érdekében? Inkább feszegeti a határokat, mindaddig, amíg jön a különválás veszélye, majd akkor úgy tesz, mintha beismerné a hibáit, és ügyesen visszakönyörgi magát. Ez a stratégia már bevált, miért változtatna rajta? Ha nem kap olyan visszajelzést, amib?l azt sz?rheti le, hogy ez még egyszer nem fog bejönni, nem fog változtatni a hozzáállásán. Ebben pedig sem Ön, sem a közös gyerekek nem fogják visszatartani.

Abban sem hiszek, hogy a családcentrikusságot el? lehet idézni, vagy ki lehet váltani azzal, ha valakit arra kényszerítünk, hogy töltsön több id?t a családjával. Véleményem szerint erre vagy mutat hajlandóságot, vagy nem. Távoli példa, de ha egy zene iránt nem érdekl?d? gyereket napi 5 órára összezárok egy hangszerrel, attól nem lesz bel?le m?vész.

Ahogy a mondás is tartja: ha változást akarok elérni, azt el?ször magamban kell megalapozni.
Az Önök helyzetére fordítva: ha azt szeretné, hogy a kapcsolatuk valamilyen irányba elmozduljon, Önnek kell kezdeményeznie.

Üdvözlettel:
Herceg Attila