Semmi kedvességet nem kapok anyámtól

Mindennekel?tt szeretném leírni, hogy nem volt felh?tlen a kiskorom. Sajnos nagyon sok betegséggel diagnosztizáltak (skizofrénia, hiperaktivitás, magatartási zavarok, Asperger-syndroma). Sajnos tényleg nem voltam egészséges, tömtek gyógyszerekkel egész kiskoromban és folyamatosan kórházakban feküdtem, és 8 éves koromtól egy intézetben nevelkedtem. Egy olyan intézetbe tettek be, ahol szinte minden gyerek pszichiátrailag sérült volt, vagy a szüleik b?rtönben voltak, vagy a szüleik is sérültek voltak. Én voltam az egyetlen gyermek, akinek a szülei normálisak voltak... 16 éves koromig voltam ott. 19 évesen elhatároztam, hogy befejezem a gyógyszerek szedését, azóta nap mint nap jobban és tisztábban érzem magam! Diplomát is szereztem, több fajta végzettségem is van.
A testvérem Skizoeffektív zavarral van diagnosztizálva. Sajnos nehezen tudom ?t elfogadni, ahogy az egész családomat. Nagyon sok rossz tapasztalatot éltem meg a családommal, kiskoromban nem fogadtak el, illetve a családomban sose volt összetartás, mindenkit csak saját maga érdekelt, nem lehetett semmivel se fordulni senkihez, mindenki lesz*t mindenkit. Bocsánat a csúnya szóért.
Én egy olyan ember vagyok, aki nem bírja az üvöltést és az idegességet elviselni, illetve nem szeretem a zárkózott embereket. Egyedül édesanyám az, akit szeretek, de ? engem nem, mivel nehezen t?ri, hogy nem fogadom el a családomat, aminek hangot is adok. Semmi érzelmi szabadságot nem kapok t?le. Imád vitatkozni. Pszichológusnál már voltunk együtt, semmi változás nem történt. Édesanyám nem bízik bennem, nem fogad el. Nagyon csúnyán tudunk
egymással beszélni, gyakran egymás halálának kívánása is kijön a szánkból.
Mi lenne a megoldás azon kívül, hogy elköltözök (jelenleg nem tudok)??? Nagyon nehezen tolerálom, ahogy bánik velem, semmi kedvességet, semmi bizalmat nem kapok t?le, csak gy?löletet, pedig én neki sokat adok... sok
ajándékot is kap t?lem. Nem tudom mi lenne a megoldás. Többet jelent neki bárki más... Még a testvérem régi barátját is, akit nem szeretett, nálunk lakott és ?t jobban elfogadta, mint engem, s?t több kedvességet is kapott. Nagyon gyakran nem tudja mit mondott, tagadja... Ha segíteni szeretnék neki, azt nem fogadja el, s?t még személyeskedik is, és megaláz akkor is. Nagyon meg tud bántani. Nagyon nehezen jövünk ki. Gy?löl engem.
Mi lenne Ön szerint a megoldás????

Kedves Á!

Nagyon fájdalmas volt olvasni levelét, hiszen szörnyen nehéz, amikor valakire vágyunk, vágyunk a szeretetére, figyelmére, de ? nem tudja megadni, amire szükségünk lenne. Mintha az egész életét végigkísérte volna az elutasítás, hiszen bár családja van, mégis intézetben nevelkedett hosszú évekig.

Bonyolult, és több szempontból terhelt a családja, akikr?l írt. Bizonyára Ön is utánanézett, hogy a fent említett diagnózisok mit jelentenek. Mindegyik állapot a személyiséget nagyban meghatározó, a kapcsolatainkra is hatással lev? tünetcsoport. Sokszor látjuk, hogy ezekben az állapotokban a másokhoz való kapcsolódás, a kiegyensúlyozott kapcsolatok is sérülhetnek. Mintha Ön mindennél jobban vágyna édesanyja szeretetére, figyelmére, aki nem tudja ezt megadni. A tapasztalatom sajnos az, hogy ez a hiány végigkísérheti Önt hosszú id?n át. Meg lehet próbálni a családterápiát, de a valódi változás Önben fog tudni megtörténni. Annak az elfogadása, hogy édesanyám ennyit tudott nekem adni, nagyon nehéz, de a lelki nyugalmához vezet? út ez lehet. Ebben tudja pszichológus segítségét kérni. Kérdést?l függetlenül pedig azt javaslom, hogy a gyógyszereivel kapcsolatban konzultáljon pszichiáterrel. Nem attól lesz valaki er?s, ha gyógyszerek nélkül „megvan”, hanem, ha kihasználva a lehet?ségeket (adott esetben ez szakember felkeresése), kihozza a helyzetb?l a maximumot.

Üdvözlettel,

Kovács Réka