Sosem tudtam kiállni magamért

Kiskoromban mindig vidám voltam, nem telt el úgy nap, hogy ne csaltam volna a környezetemben él? emberek arcára mosolyt. A problémák a középiskolában kezd?dtek, amikor az akkori nagy szerelmem, aki egyben az osztálytársam is volt, szakított velem és összejött egy másik osztálytársammal, borzasztó volt látni ?ket együtt, ahogy nevetnek, összebújnak stb. Kezdtem úgy érezni, hogy eltörpülök a többi ember melett, sokszor kihasználtak és nem értékelték a segítségemet, volt, hogy a saját barátaim fordultak ellenem olyan dolgok miatt, ha pl. tanultam érettségire és 1-2 napot hiányoztam az iskolából, vagy ha nem volt kedvem menni bulizni, mert az az igazság, nekem a családdal töltött id? az els? az életemben. Sokszor próbáltam az önbizalmamat növelni csinos ruhákkal és m?dolgokkal, de mégis a lelkemben egy nagy ?r volt. Sohasem voltam elég határozott, sohasem mondtam meg a magamét, ha megbántottak, nem tudtam kiállni a céljaim mellett, mert nem volt hozzá elég bátorságom. Ez az oka annak is, hogy most olyan egyetemen tanulok, ahol nem szeretnék. Sajnos itt az orvosi egyetemen az emberek tapossák egymást, nem is tudom elképzelni, hogy milyen orvosok lesznek az ilyen emberekb?l, akikben semmi empátia nincs. Ennyit magamról... A kérdésem az lenne, hogy mondjam meg a szüleimnek, hogy én nem erre a pályára születtem, és hogyan növeljem az önbizalmam, hogyan szálljak szembe a rosszindulatú emberekkel? Sokszor gondolkodtam, hogy lehet, nekem is ilyenné kellene válnom, de sajnos túl jó szívem van és azokon is segítek, akik engem hátráltatnak.:(

Kedves Elkeseredett Egyetemista!

Leveléb?l a mindent átható keser?ség, csalódottság érz?dik. Mintha az els? szakítás fájdalma, annak a vesztesége kísérné végig, a mai napig a kapcsolatait. Közben azon gondolkodtam, hogy létezik-e olyan, hogy azok, akik körbevesznek, mind kihasználnak, gúnyolnak, visszaélnek a jóindulatommal? Hogy az évfolyamtársaim mind egymást taposó, empátia nélküli emberek? Hogy én lennék az egyetlen túl jószív? ember a világon, és ez okozza a szenvedésemet? Mintha az a világ okozná a fájdalmát, amit elképzel, amit teremt maga köré.

Ön szerint mib?l fakad az önbizalom? Mi táplálja azt, és mi er?síti? Mit?l tart, ha kezdeményezne, kiállna a vágyai mellett, mi történne? Mit szólnának a szülei, ha elmondaná, hogy abba akarja hagyni az orvosit? Ez a reakció hogy hatna Önre? Miért segít azoknak, akik hátráltatják? Remél valamit? Tart valamit?l?

Ez a sok kérdés pedig elvezet egy döntéshez: folytassa, vagy hagyja abba az egyetemet. Ez egy igen nehéz kérdés, f?leg akkor, ha már sok energiát beletett. Azt javaslom, hogy miel?tt a levelében leírt érzések mentén hozna döntést - amit?l, ha jól értem, most csupán a szülei reakciója tartja vissza- gondolja át alaposan, objektíven, hogy milyen reális utat tudna magának elképzelni. Hiszen orvosként is rengeteg lehet?sége lesz, illetve nem biztos, hogy máshol más hozzállású emberekkel fog találkozni, mint itt. Ha pedig valamilyen döntés mellett elkötelez?dött, gondolja át, hogy mit?l tart a környezet részér?l. Ha ezeket sikerült összeszedni, vizsgálja meg, hogy ezek mennyire reálisak. Ha pedig azok, akkor milyen érzésekkel, helyzetekkel kell majd szembenéznie.

Ha úgy érzi, segítségre van ehhez szüksége, keressen fel pszichológust, akivel körbe tudják járni, hogy ez a szemüveg, amin keresztül látja a világot, a többi embert, mennyire reális, és hogyan lehetne rajta változtatni.

Üdvözlettel,

Kovács Réka