Szeretnénk, ha helyreállna a bizalom

Féltékenységi kérdéskörben szeretnék tanácsot kérni! A férjemmel 9 éve vagyunk együtt. A kapcsolatunk nem indult valami jól, s?t mondhatni elég rosszul kezd?dött. Akkoriban én 17 éves voltam, és nem túl jó körülmények közt n?ttem fel, mire elértem ezt az életkort. Anyukám alkoholista volt, apukám pedig egy eléggé agresszív ember. Sajnos nem tudtak velem foglalkozni, és én mentem az utamra, ami nem a legjobb út volt. 16 évesen lett egy barátom, akibe nem hiszem, hogy szerelmes voltam, de lefeküdtem vele. Aztán amikor szakított velem, sok fiús ügyem volt/lett, nagyon fájt, hogy otthagytak. Akkor jött a férjem, akiben megláttam valami gyönyör?t, nem nagyon lehet megfogalmazni. Írtam neki, találkoztunk, de még nem voltam túl az el?z? dolgokon. Bizonytalan voltam teljesen mindenben, és nem tudtam, mit akarok. ? szerelmes lett, én nem. Végül mégis azt mondtam, járjunk. Sajnos miel?tt elkezdtünk járni, beszéltem az el?z? fiúról. Megosztottam olyan dolgokat, amiket ma már abszolút nem értek. Ostoba voltam és érzéketlen. A férjemr?l közben pár szót: én voltam neki az els? lány. Addig csak plátói szerelmei voltak, de nagyon mély érzéseket táplált és teljesen beleélte magát ezekbe. Az arca sajnos “deformált” volt egy bizonyos csontnövekedési probléma miatt. Megm?tötték, miel?tt velem találkozott, és az arca szép lett, de rengeteg bántás érte a kortársaitól, amíg ez a m?tét nem történt meg. Nem voltak barátai, csúfolták, volt, hogy megverték. Az ? családja egy nagyon jó család volt és még ma is az. Nagy a támogatás a szeretet, de sajnos valamiért a férjem soha nem mondott el semmit. Azt mondta, félt, hogy a szüleinek fájdalmat okoz, ezért nem szólt semmir?l.
Visszakanyarodva oda ahol abbahagyam. Elkezdtünk járni, és elmentünk egyszer egy buliba, ahol én ittas állapotban valakinek a kezér simogattam, ezt ? meglátta, végignézte, nem szólt, nem hagyott ott és nem is szakított (ez volt a második borzalmasan fájó pont). ?szintén bocsánatot kértem, már amennyire t?lem telt akkor. Nem vettem komolyan, nem is tetszett nekem az a valaki. Szóval a kapcsolatunk folytatódott. Rengeteg dolgon túl vagyunk. Én beláttam a hibákat - vagy inkább b?nöket -, amiket elkövettem. Szinte egy teljes fordulat jött az életemben. Láttam azt, amiket addig nem, és láttam, hogy amit teszek, nem jó. Lassan beleszerettem a férjembe, de neki ez már semmit nem jelentett. Nem hitte el soha, hogy szeretem, vagyis azt mondja, tudja, de talán igazán mélyen a szívében nem tudja. Sokszor hiszi azt, hogy flörtölök másokkal, és semmi önbizalma nincs mellettem (ami érthet?). Hat év után beleszeretett valakibe nagyon-nagyon. A “kapcsolat” 2 hónap volt, szexualitás nélkül tudtommal. Ezt körülbelül mostanra dolgozta fel, hiszen nagyon szerelmes volt (azt mondta, úgy érezte, végre valakinek kell és emiatt lett annyira szerelmes). Azt, hogy én miért nem hagytam akkor el, sajnos nem tudom. Gondolom, a saját sérüléseim miatt. Tudom, nem normális dolog, hogy együtt maradtunk, de így alakult. Amire bels? lehet?ségünk volt, azt megtettük, és most oda jutottunk, hogy szeretnénk, ha rendbe jönne ez a terület, és végre ilyen sok id? után helyreállna a bizalom. A kérdésem, hogy érdemes-e dolgoznunk ezen, vagy olyan mély esetleg a probléma, hogy el kellene váljunk? Mi szeretnénk változtatni és én nem haragszom, és azt hiszem, ? sem. Szóval, ha ezek a feltételek megvannak, lehet esélyünk? Igazán köszönöm, hogy szánt erre a levélre id?t és elolvasta a rövid - vagyis rövidített - történetünket.

Kedves Hölgyem,

igen, igen, igen! Érdemes dolgozniuk, hiszen ahogy írja, rengeteg mindenen túl vannak külön-külön, és együtt is - sok olyan élmény érte Önöket, amelyeket még nem sikerült a helyükre tenni. De mindkettejükben megvan erre a szándék, a feldolgozásra, rendbetételre, változtatásra, és mind a kettejüknek nagyon fontos a másik. Ennél több nem is kell ahhoz, hogy közösen segítséget kérjenek a kapcsolatuk megmentése érdekében!

A levele megmutatja, hogy múltjukban rengeteg feldolgozatlan feszültség, félreértés rejt?zik - fontos lenne egy kis plusz er?feszítéssel megfogalmazni az ezekkel kapcsolatos érzéseiket, és egy egységes, mindkettejük számára elfogadható közös történetté formálni a töredezett, egymásnak ellentmondó emlékeket. Emellett fontos, hogy egyéni sérültségeik, hibáik is kölcsönös elfogadásra találhassanak. Megfelel? segítség mellett ez sikerülhet, így biztosabb alapot teremthetnek közös jöv?jüknek, elengedhetik a sérelmeket, jobban m?köd? kapcsolódási módokat találhatnak.

Sok kitartást, örömöt és sikert kívánok ehhez a közös vállalkozáshoz!

Benczné Simon Sarolta