Szül?i túlféltés

A problémám a következ?: 19 éves vagyok, és itthon élek a szüleimmel, akiket nagyon szeretek. Tisztességesen fölneveltek, nem szenvedtem hiányt semmiben. Viszont az a probléma gyermekkorom óta, hogy édesanyám olyan szinten félt engem mindent?l, hogy ez már idegesít. Úgy kezel, mintha még mindig kisgyerek lennék, és szerinte ez rendben is van. Nem veszi komolyan a dolgaimat, engem sem, és meg van róla gy?z?dve, hogy az a helyes, amit ? mond. Ez oknál fogva én gyerekként mindent elmondtam neki, ami sérelem ért az iskolában, és kiközösítettek. Azóta magammal sem vagyok "jóban", és mindig azt hiszem, mindenki kerül, nem kedvel, idegesít?, nemkívánatos személy vagyok mindenkinek. Ezért "fölvettem egy álarcot", amit azóta is viselek. Ám nem ez a f? probléma, hanem az hogy már én sem tudom ki és milyen vagyok. Megkérdeztem számtalanszor édesanyámtól is, és egyszer azt mondta önz? vagyok. De nem értem, hogy lehetek egyszerre önz?, mikor nem vagyok kibékülve magammal. Úgy érzem, hogy meg kell felelnem mindenkinek, pedig az eszem tudja, hogy lehetetlen. Kérem, adjon tanácsot ezzel kapcsolatban!

Kedves Gyöngyi!

Nagyon sokan küzdenek hasonló problémával, mint Ön. De úgy látom, hogy van egy hatalmas el?nye a többiekkel szemben. Tudja, hogy mi a baja, tudja, hogy az, amit mutat magából, az csak egy álarc. Érzi, hogy valahogyan ki kell szabadulnia a szül?i nyomás alól. És ez egy nagyon fontos lépcs?fok. Kell ez a nyomás, hogy el tudjon indulni az önállósodás és önismeret útján.

A szül?i túlféltés nagyon kétél? dolog. Egyrészt amíg kicsi egy gyermek, addig nagy védelmet nyújt, de másik oldalról szépen fokozatosan önállótlanná tesz, rászoktat arra, hogy csak az anyu tudhatja, hogy az életben mi a helyes. A feln?tté válás, leválás folyamatát ebb?l kifolyólag akadályozza. Az anyáknak is fájdalmas a leválás folyamata, de ha egészségesen történik, akkor nem veszítjük el a gyermekünkkel a kapcsolatot, csak átalakul. A kamaszkor nagyobb távolsága után – amikor a „saját magam” keresése zajlik – már egy érettebb szinten feln?tt módon lehet kapcsolódni. De sok szül? megijed attól, ha a gyermeke távolodni akar, és tudattalanul inkább arra neveli, hogy nélküle „életképtelen” legyen, nehogy elveszítse a szeretetét. Pedig nem vész el, csak átalakul. A félelem irányítja a háttérb?l ezt a folyamatot.

Gyöngyi! Ne féljen elkezdeni megtalálni saját magát. Lehet, hogy lesznek vitáik, de próbálja megértetni az édesanyjával, hogy az, hogy a saját útját keresi, még nem jelenti azt, hogy ne szeretné ?t.
Javaslom, hogy ehhez a folyamathoz keressen egy fiatal feln?tteknek szervezett csoportot vagy egyéni terápiát, ami meg tudja támogatni ezt a folyamatot.

Üdvözlettel: Majoros Andrea