Túl könnyen elengedi?

Kedves Andrea! Kisfiam kilenc éves, egy többgenerációs, nagyon összetartó családban élünk. Édesapámnál, aki édesanyámmal együtt velünk élt, és akihez a kisfiam nagyon szorosan köt?dött, daganatos betegséget diagnosztizáltak. Évekig tartó szenvedés után, amit mindig méltósággal viselt, néhány hónapja el is veszítettük ?t. A gyermekem viszonylag "tünetmentesen" élte végig velünk a történteket, és nem vagyok benne biztos, hogy ez így rendben van-e. Mindössze annyi történt, hogy az iskolában volt néhány dolgozata, ahol nem teljesített úgy, ahogy szokott, illetve a magatartás jegyét rontotta le félévkor egy osztályzattal. Persze, természetesen nagyon igyekeztünk óvni ?t, vigyázni rá: sok min?ségi id?t töltöttünk vele, jógára járt, stb. A család története úgy alakult, hogy számunkra az élet szomorú, de természetes velejárója a betegség és a halál, ráadásul sokan dolgoznak segít? hivatásban, többen az egészségügyben. Nem játszik központi szerepet a vallás az életünkben, de a buddhizmushoz közel álló nézeteket vallunk. Természetes volt, hogy édesapám köztünk élt, és itthon halt meg, ahogy a nagyanyám is. Kisfiam szinte testközelb?l követte végig a folyamatot, ha kérdezett, igyekeztem a korának megfelel?en, ?t nem túlterhelve, felzaklatva, de a tényeket nem elferdítve válaszolni. Természetesen voltak nehezebb pillanatok, de most, fél évvel édesapám halála után kiegyensúlyozottabbnak t?nik, mint valaha. Fontos számára az önállóság, amit a megfelel? kereteken belül meg is adok neki, illetve el is várok t?le. Nagyon megbízható, és én is igyekszem annak lenni, így nagyon jól "együtt tudunk m?ködni". Nagyon sokat játszunk együtt, olvasunk, kirándulunk, beszélgetünk. Úgy érzem, kapcsolatunk él?, mély, és ?szinte, ? pedig egy nagyon értelmes és az átlagnál jóval empatikusabb kis fiatalember. Mégis, én több problémára készültem édesapám betegsége és halála kapcsán. Kicsit aggaszt, hogy bár beszél, kérdez a nagyapjáról, és iszonyúan hiányzik is neki, mégis nagyon (túlságosan?) éretten képes elengedni. Lehetséges, hogy egy ennyi id?s kisfiú képes legyen erre, vagy azt tanácsolja, hogy forduljak inkább szakemberhez? ?szintén örülnék, ha nem volna semmi, amivel egyedül küzd. Köszönöm szépen! Maeve

Kedves Maeve!

Úgy érzem, hogy akkor, amikor a veszteség történt, sok mindent megéltek együtt: „voltak nehezebb pillanatok”, beszélgettek, a mai napig emlegetik a nagypapát és ki lehet mondani, hogy nagyon hiányzik. Nem gondolom, hogy ennél több kellene. Azt írja, hogy igyekeznek a családban természetesen kezelni az élet és a halál dolgait – akkor ? is úgy fogja.

A leginkább fontos mutatója az lenne annak, ha valami nem a természetes medrében halad, ha a kisfiának valamilyen tünete lenne: evés-, alvásproblémák, elhúzódó teljesítménygondok, figyelmi problémák, hangulatingadozások, agresszív megnyilvánulások stb.

Mivel azonban ezekr?l nem ír, így szerintem rendben mennek a dolgok.

Akkor viszont már csak egy kérdés marad, amit megvizsgálhat magában: miért olyan nehéz elhinnie, hogy anyaként valamit jól kezelt?

Üdvözlettel: Majoros Andrea