Úgy érzem, belepusztulok, mikor a feleségével látom

23 éves lány vagyok, közel egy éve dolgozom, és nagyon szeretem a munkám. Eddig soha nem volt párkapcsolatom, vallásos családban n?ttem fel, anyukám egyedül nevelt. Fél éve kezd?dött el az els? ilyen jelleg? viszonyom a f?nökömmel, aki 25 évvel id?sebb, és családja van. Az elején tisztázta, hogy semmi komolyat nem akar, mert szereti a feleségét, mégis egyre több utalást tett arra, hogy kezd szerelmes lenni. Aztán kezd?dtek a munkahelyi problémák, stressz, és szépen elhidegültünk egymástól, már nem érdekeltem, stb... ezt pedig nagyon rosszul viseltem, mert id?közben elkezdtem hozzá köt?dni. Azóta megállás nélkül sírok, és arra döbbentem rá, hogy eddigi életemben az izgalmat ez a fél év jelentette. Tudtam, hogy egyszer vége lesz, de reméltem, hogy nem ilyen fájdalmasan. Most küzdök a magánnyal, és azzal a gondolattal, hogy talán soha nem lesz senkim. Nehéz elengednem, mert egy helyen dolgozunk. Viszont úgy érzem, belepusztulok, mikor a feleségével látom nevetgélni vagy összebújni. Elmondhatatlanul gy?lölöm néha. ?t is, a feleségét is. Tudom, hogy az én hibám az egész, és az igazi áldozat nem én vagyok, hanem a feleség, akit 20 éven keresztül f?vel-fával csaltak. Az önérzetem a nullával egyenl?, és úgy érzem, minden kilátástalan. Érdemes lenne esetleg szakember segítségét kérnem egy ilyen helyzetben?
Válaszát el?re is köszönöm.

Kedves Fiatal Hölgy!

Csodás dolog, hogy szeret?, biztonságos család hátterén felnevelkedve, éppen idejében, fiatal feln?ttként munkába állt, és örömmel is végzi azt. Máris elmondhat magáról sok mindent, amit a kortársai közül manapság messze nem mindenki! Hiszen az Ön korában ez a fajta harmonikus leválás, szépen kimunkált önállósodás manapság egyre kevésbé jellemz?. Ennek bátran örülhet, és méltán lehet elégedett magával!

Ugyanakkor életének vannak olyan meghatározó körülményei, amelyek hatásával bizony számolni kell, és a szembenézés elkerülhetetlen: az apai jelenlét hiánya. Egy kislány személyiségfejl?désében, majd a bel?le feln?tté váló n? párválasztásában dönt? jelent?sége van az els? férfikapcsolatnak, amely az apafigurával (nem feltétlenül édesapával) alakul ki. Ebben az édesanya, bármennyire igyekszik is, nem tud teljes mértékben segíteni. A f?nökével kialakított viszony számomra egyértelm?en az apa, az apával megélhet? kapcsolódás iránti vágyát mutatja – hiszen van mit pótolnia! Félre ne értsen: nem bagatellizálom el az Önben lezajló heves érzelmi vihart. Ennyivel nem is lehet félresöpörni, pont ellenkez?leg: ez a szerelem egy jelzés arra, hogy ezzel a témával foglalkoznia kell, az apaképpel és férfiképpel kapcsolatos bels? munkára van szükség.

Az érzései (a szerelme és a gy?lölete is) igaziak és tiszták. De ahhoz, hogy boldog, érett párkapcsolatot alakíthasson majd ki egy Önhöz ill? férfival, tisztábban kell látnia, hogy mi tartozik a múlthoz (az Önben él? Kislány tiszta szerelme az apa iránt, a konkurens „anya” gy?lölete...), mi az, amit abból el kell gyászolnia és engednie – és milyen érzelmi viszonyulás segíti majd egy feln?tt párkapcsolatban egy férfival.

Arra bátorítom, hogy keressen fel egy pszichológus szakembert, aki ezen az úton elkíséri és segíti Önt. Semmi sincs veszve! Vegye csak számba, mennyi er?forrása van – használja ?ket! A terápiás, illetve önismereti folyamat ebben is segíteni fogja. Sok kitartást és örömet hozzá!

Üdvözlettel

Simon Sarolta