Tisztelt Szakért?k!
Fájdalom és önvád gyötör azért, mert nem beszélgettem eleget Édesanyámmal. Két hónapja múlt, hogy meghalt. Depressziós lett, amióta 72 évesen otthagyta nyugdíjas munkáját, el?tte nagyon aktív volt mindig, rettegett az öregedést?l és karácsony után öngyilkos lett: kiment a temet?be, bevehetett gyógyszereket és kih?lt a teste. Búcsúlevelében megírta, hogy nem akar terhünkre lenni, és értem és kissé önz? módon (így írta) magáért is teszi. Szeret, imád, de meg akar a további szenvedéseit?l és a rám rakott terhekt?l kímélni.
Nagyon szoros viszonyban voltunk. Vagyunk. Imádtuk, szerettük egymást, most is, ha van jelen id? a halálban. De nagyon bánt f?leg két dolog. Az egyik, hogy nem vettem, pontosabban nem akartam észrevenni, mekkora a baj. Ezt a végkifejletet egyáltalán nem sejtettem, de éreztem, mennyire szomorú, és hogy talán ez komolyabb annál, mint amit egy-két "Megoldjuk", "Minden jóra fordul" frázissal el lehet intézni. Márpedig én ezeket ismételgettem. "Felületesen" segítettem, netes álláskereséssel, bár beláttuk, szinte lehetetlen az ? korában másodálláshoz jutni már, és a hétvégeket vele töltöttem, moziba vittem, koncertre, kirándulni, ebédelni, kikapcsolódni. Ami nagyon jó volt, mindig is közös programokat csináltunk - de most csak arra a vasárnapra okozott neki kis önfeledtséget. Akart, próbált velem kommunikálni, bátortalanul - "Beszéljünk?" vagy néha kifakadt: "Nincs értelme így az életnek! Ha nem vagytok, kocsi elé ugrom" Ez utóbbival felbosszantott. Amikor pedig beszélgetni szeretett volna, velem, egyetlen lányával, és vágyai szerint lelki társával, én inkább ezt mondtam, jól emlékszem a jelenetre, a TV el?tt ülve a kanapén: "Inkább nézzünk valamit!" Sose felejtem el. Lehet, nem mondta volna el. Lehet, csupán a felszínt érintettük volna. Lehet, lehet... de lehet, elkezd?dik valami, egy mélyebb beszélgetés, kitárulkozás, és tudok segíteni.
Zárkózott vagyok. Talán mindig ilyen voltam, de az utóbbi években még inkább (párkapcsolati, szakmai kudarcok miatti frusztráció okán talán). De mindig éreztettem, hogy szeretem, hogy mennyire nagyon, és ezt tudom, tudta és én is, neki én vagyok a világon a legfontosabb. De fáj, hogy hárítottam, nem akartam a dolgok mélyére látni és a homokba dugtam a fejem: amir?l nem beszélünk, nincs. Elzárkóztam a fájdalmától, izoláltam ezzel ?t. Társtalan lett a legnagyobb bajával. Ahelyett, hogy összeszedem magam.... valahol azt sem akartam látni, szenved az "örökélet?, er?s" Anyukám. Bár akkor a kanapén a TV el?tt felé fordulok... ? nem mondott többet, megnéztünk egy jó filmet és utána, mint rendesen, jól kibeszéltük a filmet. Tudom, ez egy mozzanat, de nagyon jellemz?.
Még nyáron is akart, de akkor az én problémámról beszélgetni, hogy nekem egy férfi társra, igazi partnerre van szükségem, amiben igaza is van, én is éreztem, de ezt is hárítottam, hogy most hagyjuk ezt, a munkába pakolom úgyis az energiát, majd... emiatt is szenved(het)ett.
A másik, ami gyötör, hogy kb. 25-30 éves koromtól máig, 41 évesen lassan reagáló, sokszor apatikus, enervált voltam, tudtam, feszített, mit kell tennem, de nem tettem vagy lassan, kés?n. Több állás és férfi sorozata, ami kudarccal járt, az énem keresése, befelé és a negatívumok felé fordulás, a rosszra koncentráltam, hogy miért nem sikerül, pedig elméletben tudtam, hogyan kell ezekb?l kijönni. Nem kerestem sosem eleget, utaztunk azért, rengeteg csodás élmény, kulturálódás stb. is
összekötött Anyukámmal, de közben ? is folyton szenvedett a pénztelenségt?l (az épp-hogy-kijövünk szürkeségéb?l), kitörni vágyott egy színesebb világba, én megadhattam volna azt. De nem ment, magamnak sem, én sem voltam boldog igazán, ? sem. ?t sem tettem azzá. Pedig fiatalon, energikusan... mi mindenre képes az ember! De én nem voltam. Elkövettem folyton ugyanazokat a hibákat. Anyukám egy gondtalanabb, színesebb életre vágyott és én nem tudtam megadni neki.
És ez lett a vége - oka? vagy részben oka? - hogy egy elhagyott temet?ben leljek rá a testére, melyet egy téli ködös délután eldobott, talán rólunk megfeledkezve, magától. Én találtam rá.
Fáj. Fáj, gyötör a hiánya, az ölelése, a beszélgetések. Ez természetes. Tudom, enyhül majd. De az el nem mondott dolgok, az az elhárított beszélgetés, a többi beszélgetés hiánya, az elkésés gyötör. Félek, én öltem meg - nagyon-nagyon közvetetten. Ha másképp van, boldog, gondtalan, vagy gondtalanabb, mint most volt, nem így végzi. Elkéstem, pedig karácsonykor meg akartam mondani, végre rátaláltam magamra, céljaimra, boldog vagyok. 41 évesen, 1 év leforgása alatt
önálló lettem, férfi-gondot úgy véltem már, jól megoldom, kis bérelt lakásom és a munkám sikere önbizalmat ad, és már végre feln?ttem. És most jobban gondját viselem Anyukámnak, mert elfogott az érzés, hogy most én jövök... annyit gondozott, tör?dött velem és olyan szépen felnevelt, most majd én okozok neki mennyi-de még mennyi örömet!!
Ezt nem mondtam el, de szilveszterkor is ráért volna. Azt hittem. Elkéstem vele. Nem várt meg, miután évtizedekig csak rám várt.
Kérem, ha tudnak, válaszoljanak nekem, nem tudom, mit pontosan, de meg szeretnék valamit érteni - magamról, Anyukámról, a helyzetr?l, a viszonyunkról. Nyilván a lélek enyhülni akar, muszáj neki, mert ez így ?rjít?. Köszönöm!
