Az én történetem ott kezd?dik, hogy általános iskolában, gimnáziumban mindig is törtet?, kitartó lány voltam. Olyan embernek tartom magamat, akinek ha azt mondják, hogy neked nem fog sikerülni, csak azértis megcsinálja. Mindig is érdekelt az informatika és a matematika. Általános iskolában az informatika tanárom azt tanácsolta, ne menjek ilyen szakterületre, mert a n?k nem jók ebben. Az osztálytársaim kinevettek, hogy engem úgyse fognak felvenni egy "jobb" gimnáziumba... Ekkor jelentkezett az els? gond, kórházba kerültem, mivel nem tudtam a
stresszt levezetni, és nem tudtam iskolába járni, mert rosszul lettem, ahogy elindultam itthonról. Aztán végül pszichológushoz jártam, elkezdtem edzeni és ez megoldodódott részben.
Aztán nem lett igazuk, bekerültem egy elit gimnázium informatika szakára, és bár nem voltam osztályels?, iszonyatosan sokat fejl?dtem az 5 évalatt, matematikából az els? évben kettes voltam, míg az utolsó kett?ben már színötös, a matematika tanárom megjegyzem nagyon büszke volt rám és csak bátorított, hogy vágjak bele. Az 5. évre az informatika tanár azt tanácsolta, hogy ne menjek a legjobb egyetemre, válasszak valami könnyebbet. Az emelt informatikai érettségit is megírtam 93%-ra, ezzel is bizonyítani akartam, hogy én akkor is oda való vagyok és képes rá. Mindenkinek bizonyítani akartam. A szüleim csak rámhagyták, azt mondták, azt csinálok, amit akarok. ?k megbíznak bennem.
Végül úgy döntöttem, hogy felvételizek mérnökinformatika szakra, hazánk legjobb egyetemére. Az els? 2 félév folytonos tanulással egészen jól ment. Nem voltam itt se kiemelked?, de jónak számítottam a 3,5-ös 3,8-as átlagommal. Sokan a barátaim közül a tárgyaik többségét elbukták. Mindez számomra nagyon sok energiabefektetést igényelt. Rosszul éreztem magamat, ha péntekenként lazítottam és nem tanultam helyette. Az én szakomon a szorgalmi id?szak is olyan, hogy minden héten legalább 1 zh, 1 kzh, pár mérés, ami beugrós, ha nincs meg a beugró, nincs jelenlét, ha nincs jelenlét, pótmérés, ha nem sikerült, elbuktad a tárgyad... Az már csak hab a tortán, hogy más egyetemistáktól csak annyit hallok, hogy buliznak, iszogatnak, és majd vizsgaid?szakban tanulnak. És hogy én mégis miért reagálom túl ezt az egészet. Meg ne nyavalyogjak, én választottam ezt. De voltak már konfliktusok a barátaimmal is, akik érzelmileg zsaroltak, hogy sokáig nem tudtunk találkozni és hogy elhanyagolom ?ket. Mert arra van id?nk, amire szánunk... A szociális életem is megsínylette eléggé. Most a 3. félévben vagyok és elfáradtam. Úgy érzem, hogy kiégtem. Elfogyott a motivációm. Nem tudom élvezni a tanulást, mert sokszor olyan kevés az id? 1-1 tárgyra, hogy nem tudom mindig megérteni, csak
bemagolni, begyakorolni a típuspéldákat, és ebbe belefáradtam.
Viszont ha arra gondolok, hogy csúszok 1 évet és valamelyik tárgy nem sikerül els?re, elfog a félelem. Félek, hogy mit gondolnak majd mások. Hogy én biztos nem ide való vagyok. Hogy majd kinevetnek az alsóbbévesek. Tényleg ennyire tragédia, ha csúszik valaki 1 évet? Úgy érzem, ha lenne plusz 1 évem, akkor jobban szétoszlanának a tárgyaim, és sokkal kiegyensúlyozottabb lennék. Állami ösztöndíjas hallgatóként viszont másrészr?l ott van a félelem is, hogy mi van, ha nem fejezem be id?ben és vissza kell fizessem a képzési díjam felét... Ezt pedig nagyon nem szeretném. Ebben a problémában szeretnék segítséget kérni, mert úgy érzem, így nem bírom sokáig.
