19 éves egyetemista lányomért aggódom. Budapesten élünk, ? egy neves egyetem hallgatója. Elvált szül?ként egyedül nevelem Annát 7 éves kora óta. Egy szem gyermek, így az összes figyelmemet ? kapja. Én m?vész vagyok, ebben a szellemben neveltem ?t. Galériákban, m?termekben élte életét kicsi korától. Rendszeresen jártunk színházba, múzeumokba.
Már az általános iskolában érezhet? volt, hogy sok olyan dologról tud, amir?l kortársainak fogalma sincs. Egyébként semmi különös gond nem volt, élte a gyerekek vidám életét, de el?fordult, hogy a magyar dolgozatára egyest kapott, mert túl választékosan volt megfogalmazva, és a tanár nem hitte el, hogy ? írta. A gimnáziumban (6 osztályos) már több probléma volt. Az utolsó két évben néma ellenállásba kezdett. Kiment az órákról. Sírt a folyosón, nem válaszolt a tanárok kérdéseire. Rengeteget hiányzott. Az igazgató csak azért volt engedékeny, mert Anna végi jó tanuló maradt. Az osztályf?nök javaslatára a Vadaskert Pszichiátriára küldtek. Ott a szakember egy 1 órás beszélgetés alapján megállapította, hogy nincs nagy baj, így fejezi ki az ellenállását az egyéniségeket bedöngöl? iskolával szemben. Jelezte, hogy az édesapjával kapcsolatban vannak fájó sebek, amiket lehetne kezelni. Anna nem akart csoportterápiára járni (ezt ajánlották fel), így a dolog nem folytatódott.
Kiválóan érettségizett, felvették az egyetemre. Itt rögtön egy fiú jelent meg a képben. Jártak 4 hónapig, majd szakítottak. Hamarosan új fiú következett. 2 hónapig a nap 24 órájában együtt voltak, majd a fiú váratlanul egy sms-ben "offolta" Annát. Ez sokkoló volt. Mindennap kávézók, este buli, néha egyetem. A nagy pörgés után most csend van. A barátn?k is le-le mondják a közös programokat. Program híján egy-két hete sokat van otthon. Egyre szótlanabb, nem érti, hogy az élete miért változott. Magányosnak érzi magát. Állandó emberekre vágyik, akikben megbízhat, de úgy t?nik, mindenki felszínes és nemtör?döm. A barátn?k is le-le mondogattak programokat, (már felöltözött, éppen indulni készül, amikor lemondják az esti programot). Magányát súlyosbítja, hogy az Instagram-posztokon a tökéletes világot látja. ? ezért még rosszabbnak látja a helyzetét. Féltem, nehogy maradandó lelki sérüléseket szenvedjen. Kérem, adjon tanácsot, hova forduljunk.
Kedves Anonim Anya!
Önnek van egy életfeladatait egyértelm?en sikeresen teljesít?, életkorának megfelel? problémákkal küzd? fiatal feln?tt lánya. Aki már réges-régen elszenvedte azokat a (normalitás keretei közé es?) sérüléseket, amiket fel kell dolgoznia ahhoz, hogy ne váljanak maradandóvá, hogy ne azok, hanem a törekvései, örömei és szabadsága határozza meg az életét a továbbiakban. De mindehhez Önnek egyre kevesebb köze kell hogy legyen. Az egyszül?s családokban (amelyek legtöbbször anya-lánya kett?st jelentenek) gyakran jellemz? a szoros, szimbiotikus viszony kialakulása, fennmaradása - akkor is, amikor a gyermeknek, fiatalnak már a leválás lenne a fejl?dési feladata, szükséglete (Uram bocsá', vágya). Az "egyke" szül? tudatosan, de akár csak tudattalan szinten is nehezebben engedi el egyetlen közeli hozzátartozóját... a felnöv? gyermekre a gazdag, pezsg? Élet vár, az egyedül maradó szül?re a kétségbeejt? magány. Arra biztatom, gondolja végig, vajon Önökre mennyire, mennyiben lehet igaz mindez? Továbbá: egyetlen szül?t?l nehezebb megtanulni az önálló érvényesülés útjait - mint ahogy a kapcsolatok kialakításának és fenntartásának módját is.
Rejtélyesen fogalmaz: pontosabbanmit jelent az, hogy sok olyan dologról tudott, amir?l kortársai nem? Illetve: rengeteget hiányzott. És mit csinált az iskola helyett? Ön mit tett akkor a megoldás érdekében?
Úgy t?nik, a kivizsgálás eredménye hiába volt (nagy valószín?séggel) pontos diagnózis, hasznos kezelési terv: akkor nem tudták elfogadni ezt a segítséget. A lánya nem "akarta", Ön nem tudta segíteni abban, hogy akarja. Az édesapával való kapcsolat lelki és gyakorlati oldalát továbbra, jelenleg is fontos, rendezni való területnek tartom! (Csak párként lehet ugyanis elválni, szül?ként nem. A gyermek megfelel? testi-lelki-szellemi fejl?déséhez szükséges feltételek megteremtése kötelessége mindkét szül?nek, "míg a világ világ", de legalábbis, míg a gyermek feln?...).
Az állandó, megbízható kortárskapcsolatok kimunkálásához id?, energia, és csalódásokkal is tarkított tapasztalatok kellenek. Ennek pedig most van itt a helye és az ideje! Hagyja, hogy a lánya megtapasztalja mindezt, hagyja, hogy megküzdje, megszenvedje! Ön kísérje, támogassa ?t - de ne "szippantódjon be" az ? életébe helyette... er?sítse az emberekbe, kapcsolatokba vetett bizalmát - vagy inkább az Ön látásmódját tükrözi, hogy "mindenki felszínes és nemtör?döm"...? A m?vészet, ha Annának is saját, bels? igénye és affinitása van rá, remek terepe a kibontakozásnak, élményfeldolgozásnak is. Ha a kiváló egyetem a lánya saját választása, örömét lelheti a tanulmányaiban, céljai megközelítésében is - a többi meg majd kialakul, ahogy eddig is, ha picit talán nehezen is kialakult.
Üdvözlettel
Simon Sarolta
