Válás után...

Elvált anyaként egyedül neveltem kislányomat. Hatéves korában költözött el az apukája, egyszer?en nem voltunk boldogok együtt. A kapcsolatunk nagyon jó, mindent megbeszélünk egymással, rendszeresen látogatja és elviszi a kislányt. Nagyon szeretjük ?t mindketten, és mindent megbeszélünk egymással. Két évig egyedül neveltem ?t, de aztán jött a szerelem az én életemben is, és a volt férjem életében is. Lassan két éve velünk lakik az új párom. Boldogok vagyunk mi is és volt férjem is. Ennek örül mindenki, csak a kislány nem. Most 10 éves, negyedik osztályos és szinte kit?n? tanuló. Az én párommal nincs gondja, nagyon szeretik egymást. Viszont a volt férjem új párját nem nagyon kedveli. Féltékeny. Ezzel "sincs gond", meg tudjuk oldani, úgy érzem, az exemmel, hisz minden kislánynak az apja a hercege... De sajnos nem volt könny? az egyedüllét nekem sem és kislányomnak sem. Sokszor kiborultam, sokat követeltem t?le. Ha valamit nem úgy tett, ahogy én elvártam, kiabáltam vele, fenyeget?ztem! Mindezek mellett elkényeztettem, magam mellé szoktattam, egy szintre emeltem magammal, "felruháztam" feln?tt jogokkal. Mióta a párom velünk él, visszakényszerítettem gyerekszintre. Úgymond megvontam az el?jogait. Újra a saját ágyában kell aludnia, ami nehezen ment neki mindig is. Rossz alvó, és lámpa nélkül nem is alszik soha! Az étvágya is hullámzó. Hol sokat eszik, hol meg visszautasít mindent, szinte egész nap étvágytalan. Próbálunk közös programokat szervezni, hármasban, mint egy család, de azok is mindig veszekedéssel zárulnak. 10 évesen olyan flegma és kedvtelen, mint egy nagy kamasz. Sokszor csak ücsörög a szobájában, babázik, vagy éppen zenét hallgat és tabozik egész nap. De vannak barátai, akikkel jól kijön. Szívesen hívják át magukhoz, akár ottalvós bulikra is, és mi is viszont ?ket. Ám ami miatt Önhöz fordulok, az megrémiszt, rettent?en! Kiderült, hogy az iskolában folyton csúfolják, amiért "mimóza lelk?". ? az a típus, aki mindent a szívére vesz, és mindenen elsírja magát. Már kicsi korától fogva ilyen. Nem tudom megváltoztatni. Egy-egy reggeli veszekedés után, mint kiderült, sírva megy be az iskolába, és egész nap zaklatott. Persze, én is az vagyok, és egész nap rágom magam rajta. Hogy megint kiabáltam, csúnyán viselkedtünk egymással. És egy ilyen eset után történt, hogy az iskolai csúfolódásnak az lett a vége, hogy sírva rohant ki a mosdóba. A kis barátn?i meg utána, és rémülten jöttek vissza, hogy a gyereknél egy olló volt! Egy olló? Mit akart vele csinálni? Öngyilkosság fordult meg a fejében!!! A 10 éves kislányomnak? Aki még babázik a szobájában? Döbbenten hallgattam a tanárt, mikor ezt közölte velem. Teljesen megfagytam! És az is kiderült, hogy a kislányom úgy érzi, nem tud megfel elni nekem, nem jövünk jól ki egymással.... Le vagyok sújtva! Csak magamat tudom ostorozni, az én hibám minden! Én tettem ilyen gyenge lelk?vé? El sem merem mondani neki, hogy tudok az egészr?l! Nem tudom kezelni a dolgot. Nem tudom kezelni a saját lányomat. Kérem a segítségét! Forduljak vele szakemberhez? Tényleg kevés leszek a feladathoz? Nem tudjuk ketten, egymás közt megoldani, megbeszélni a dolgot? El?re is köszönöm válaszát. P.

Kedves P!

Az egyedül maradt anyukák mellett – jól látja –, sokszor valóban kitüntetett helyzetbe kerülnek a gyerekek, ez a helyzet azonban kusza érzéseket ébreszt bennük: egyszerre mámorító a közelség, amiben részesülhetnek, ugyanakkor érzelmileg megterhel? a „feln?ttesítés”, amivel ez sokszor együtt jár. A gyerekek jó része ráadásul nagyon érzékeny a szül? hangulataira, olykor felel?snek is érzik magukat, és igyekeznek a válás körüli gyászt, szomorúságot mérsékelni, ilyen értelemben átmenetileg összezavarodhatnak a szerepek: ki gondoskodik kir?l. Az így kialakult pozícióból aztán valóban igen nehéz újra klasszikus gyerekszerepbe kerülni.

Mindezek miatt egyáltalán nem gondolnám lányát gyenge lelk?nek – a leírtak alapján inkább nagyon is érzékenyen és intenzíven reagálja le a küls? változásokat. Valószín?leg ugyanazzal az inzenzitással, amivel Ön is megéli a világot – a levelében használt sok felkiáltójelb?l, és az er?s érzelmi töltés? fogalmazásból legalábbis erre következtetek. Ezeknek a mintázatoknak (vagyis hogy mennyire er?sen reagálunk változásokra és milyen hamar cseng le érzelmi reakciónk) egy részét a veleszületett temperamentum részeként örökítjük tovább, egy részét pedig mintakövetéssel. A problémát inkább abban látom, hogy kislánya jelenleg csak a maga korlátozott eszköztárával tudja Önök felé kommunikálni, hogy nem érzi jól magát a b?rében. Az ollóval handabandázásból is leginkább az elkeseredettséget és tehetetlenséget hallanám meg, és annak érdekében, hogy jobban értsék egymást, és könnyebben tudjanak egymással a valóban fontos dolgokról beszélni, mindenképpen gyerekpszichológus szakembert keresnék!

Üdvözlettel – Kiss Kinga