A tökéletességre törekvés az élet több területén, így a sportban is hasznosnak bizonyulhat. Ugyanakkor fontos, hogy a sportolók rendelkezzenek olyan megküzdési mechanizmusokkal, amelyek segítenek kezelni az elkerülhetetlen kudarcokat a versenyek során. Azt is fontos belátni, hogy a sportban ritkán érhető el a szótári értelemben vett tökéletesség.

Az Albertai Egyetem munkatársai arra voltak kíváncsiak, hogyan hat a perfekcionizmus a sportolók teljesítményére – kiváltképp egy kudarc után. A kutatók szerint a perfekcionizmus jelenségére kétélű kardként tekinthetünk: egyik éle a tökéletességre való törekvés, amivel magas követelményeket állítunk önmagunkkal szemben. Ez motivál a céljainkért való erőfeszítésekre és a kitartó munkára. A másik él pont a követelmények magas szintjéből adódik: ez a perfekcionista aggodalom. Félhetünk a hibák elkövetésétől, valamint attól is, hogy miattuk negatív lesz a társadalmi megítélésünk – ezért reagálhat a perfekcionista személy annyira szélsőségesen negatív módon saját tökéletlenségére. A kutatók azt feltételezték, hogy a magas elvárásokkal rendelkező sportolók attól függően lehetnek képesek talpra állni egy vereség után, hogy mennyire jól kezelik a perfekcionista aggodalmakat.

Egy több körből álló kísérleti sportverseny során – függetlenül attól, hogy mennyire jól teljesítettek az első körben, – azt mondták a sportoló résztvevőknek, hogy le vannak maradva egy kitalált ellenféllel szemben, méghozzá 17 százalékkal. Az eredmények szerint ez a negatív visszajelzés a résztvevők szorongásának növekedését, optimista hozzáállásuk csökkenését váltotta ki – habár aktuális sportteljesítményük összességében megnőtt.A szakemberek szerint azonban van egy tetőpont, ahol a tökéletességre való törekvés átcsap perfekcionista aggodalomba. Ez segíthet megmagyarázni, hogy egyes, magukkal szemben magasabb elvárásokat támasztó sportolók miért teljesítenek jobban vagy rosszabbul, amikor elmaradnak elvárásaik mögött.

Ritkán fordul elő – állítják a kutatók a Psychology of Sport and Exercise hasábjain közzétett tanulmányukban – hogy egy élsportolóra a fokozott perfekcionista törekvés és az aggodalom egyaránt jellemző legyen. Ilyen esetben ugyanis a legkisebb kudarcokat is elfogadhatatlannak tartják, és önértékelésük is nagymértékben függ a magas szintű teljesítménytől. Az ilyen sportolók sokszor egyszerűen nem képesek megmaradni az élsport nehéz pályáján, mert hamar kiégnek, s abbahagyják a sportolást.

A kutatók szerint a kudarcra érdemes inkább úgy tekinteni, mint egy nemkívánatos, de szükségszerű visszaesésre a teljesítményfolyamatban, mintsem valami teljesen elfogadhatatlan eseményre. Önmagában az nem okoz problémát, ha törekszünk a minél jobb teljesítményre, a tökéletességre, viszont nagyon fontos, hogy felkészüljünk az elkerülhetetlen visszaesések és  viszontagságok kezelésére, ugyanis azokkal előbb-utóbb mindenképpen találkozunk. Ilyenkor, ha egy sportoló túl nagy jelentőséget tulajdonít a kudarcnak, emellett könyörtelenül engesztelhetetlen önmagával szemben, valószínű, hogy továbbra is rosszul teljesít majd egy-egy visszaesést követően. „A különbség a tökéletesség keresése, illetve az arra való törekvés és a merev elvárások között van” – fogalmazott az egyik vezető kutató, Amber Mosewich.

Ha tehát egy élsportoló kordában tudja tartani a tökéletességre való törekvés negatív velejáróit, jobb eséllyel áll helyt egy esetleges kudarcélmény, vereség után, mint az, aki nem képes erre.