Mintha két életem lenne...

18 čves lŕny vagyok. 3 čve kiköltöztünk a szüleimmel Nčmetorszŕgba. Eleinte nehéz volt, aztŕn beilleszkedtem. Eddig még tudtam is, hogy mi szeretnék lenni - vagy legalŕbbis azt, hogy mit akarok az életemmel kezdeni, de amiňta 2019 júliusában meghalt a  cicám, aki az értelmet adta az čletemnek, azóta teljesen nem čn vagyok, szó szerint mintha egy mŕsik dimenzióba cseppentem volna. Vannak dolgok, amikben nem változtam, például ugyanolyan makacs, türelmetlen, de vicces, kedves, odaadó lŕny maradtam. Viszont nagyon nagy
hangulatváltozŕsaim vannak, depressziós gondolataim is vannak, és mind, ami ehhez tartozik. Az els? 2 hét után, miután a cicŕm elment, azt hittem, túl vagyok a nehezén és jobb lesz. Jobb is lett, már nem voltak pánikrohamaim, és nem sírtam el magam, ha csak szóba került, de viszont úgy éreztem čs mčg most is azt črzem, mintha nem én lennék, aki vagyok, mintha a fčl lelkemet elvittčk volna, vagy a szívemet vagy az agyamat kicserélték volna, tehŕt teljesen mŕs lettem, mŕr nem vagyok mindig pozitív, bár legtöbbször der?sen látom a dolgokat. Nehezen talŕlok kiutat egy adott szituŕcióból, čs nem tudom, mit kezdjek magammal, čs az önbizalmam ezek miatt teljesen "lement a padlóra". Az is közrejátszik, hogy a közvetlen környezetemben nincsenek barŕtaim azonkívül, hogy van nčhány osztálytŕrsam, akikkel jóban vagyok. Akik vannak, azok vagy messze laknak t?lem vagy čpp Magyarorszŕgon. Magammal sem vagyok megelégedve, így hŕt ezek miatt teljesen elt?nt a rčgi önbizalmam és szerintem ez is rájŕtszik arra, hogy nem tudom, mihez črtek, mit kéne kezdenem magammal, az čletemmel. Sok minden van, ami črdekel, de mindig az lobog el?ttem, hogy vajon čn ezt meg tudnám-e csinálni, vagy hogy meg tudok-e majd abból člni. Nem tudom, hogy a cicŕm halŕla miatt lettem ilyen mŕs vagy csak egyszer?en magamtól. Rčgen sose črdekelt, mit gondolnak rólam, s?t szerettem a figyelmet a suliban vagy akár az utcŕn, most meg inkŕbb fčlek a központban lenni, de viszont ha itthon vagyok a csalŕdommal vagy azokkal a távoli barŕtaimmal, akkor szeretek beszčlni és a központban lenni. Nem tudom, miért van ez. Mintha két čletem lenne, eléggé furcsa... Azt sem tudom, hogy esetleg forduljak-e valakihez vagy inkŕbb próbáljam meg magamtól megoldani. Tudom, hogy ezt Ön se tudja megoldani, de gondoltam, leírom ezt čs hátha tud valami tanŕcsot adni nekem.

Kedves Kérdez?!

Részvétem a cica miatt. Egy házikedvenc annyira a család részévé tud válni, olyan barát tud lenni, akit nem könny? elveszíteni, f?leg, ha a háttérben egy - viszonylag - új és ismeretlen környezet van, igazi barátok és támogatás nélkül. Valószín?, hogy azért a gyász nem önmagában a probléma gyökere, hanem kioldott olyan kérdéseket, félelmeket, amik rossz hangulattal járnak. Ugyanis a felmerül kérdések szerintem nagyon is életkori félelmeken alapulnak, f?leg egy külföldi, kicsit elszeparáltabb helyzetben. Fiatal feln?ttként hogyan tud boldogulni, menni fog-e ez, és az élettel is mi a célja, és persze közben nincs más viszonyítási pont, mint a kortársak, így nyilván fontosabb most az ? véleményük, mint korábban. Szóval els?re nekem úgy hangzik, mintha egy életkori, életkezdési krízisben lenne. Ami jó, hogy tudhatja, nincs ezzel egyedül. Talán ha kortársak között mélyebb beszélgetések, vagy sorstársak megismerése elindulna, akkor megélné, hogy ezek a dilemmák másnál is el?fordulnak. Erre a legjobbak a csoportfoglalkozások, amik nem tudom, hogy mennyire elérhet?k kint. De akár egy célirányos online csoport is jó kezdés lehet, hátha talál a közelben hasonló fiatalokat. Emellett nem rossz ötlet pszichológussal is konzultálni, aki lehet, hogy pár beszélgetés alatt olyan irányt ad, amivel el tud indulni. A terápia is arról szól, hogy saját magának oldja meg, a saját er?forrásait és er?sségeit mobilizálja, csak van hozzá egy kísér?, egy kérdez?, vagy szimplán egy tükör, hogy jobban tudja kívülr?l nézni a helyzetet, saját magát. Érdemes ezekkel foglalkozni, hogy visszataláljon az új önmagához, hogy fel tudja dolgozni a fájó élményeket, elakadásokat.

Üdvözlettel

Standovár Sára