18 èves làny vagyok. 3 ève kiköltöztünk a szüleimmel Nèmetorszàgba. Eleinte nehéz volt, aztàn beilleszkedtem. Eddig még tudtam is, hogy mi szeretnék lenni - vagy legalàbbis azt, hogy mit akarok az életemmel kezdeni, de amiòta 2019 júliusában meghalt a  cicám, aki az értelmet adta az èletemnek, azóta teljesen nem èn vagyok, szó szerint mintha egy màsik dimenzióba cseppentem volna. Vannak dolgok, amikben nem változtam, például ugyanolyan makacs, türelmetlen, de vicces, kedves, odaadó làny maradtam. Viszont nagyon nagy
hangulatváltozàsaim vannak, depressziós gondolataim is vannak, és mind, ami ehhez tartozik. Az első 2 hét után, miután a cicàm elment, azt hittem, túl vagyok a nehezén és jobb lesz. Jobb is lett, már nem voltak pánikrohamaim, és nem sírtam el magam, ha csak szóba került, de viszont úgy éreztem ès mèg most is azt èrzem, mintha nem én lennék, aki vagyok, mintha a fèl lelkemet elvittèk volna, vagy a szívemet vagy az agyamat kicserélték volna, tehàt teljesen màs lettem, màr nem vagyok mindig pozitív, bár legtöbbször derűsen látom a dolgokat. Nehezen talàlok kiutat egy adott szituàcióból, ès nem tudom, mit kezdjek magammal, ès az önbizalmam ezek miatt teljesen "lement a padlóra". Az is közrejátszik, hogy a közvetlen környezetemben nincsenek baràtaim azonkívül, hogy van nèhány osztálytàrsam, akikkel jóban vagyok. Akik vannak, azok vagy messze laknak tőlem vagy èpp Magyarorszàgon. Magammal sem vagyok megelégedve, így hàt ezek miatt teljesen eltűnt a règi önbizalmam és szerintem ez is rájàtszik arra, hogy nem tudom, mihez èrtek, mit kéne kezdenem magammal, az èletemmel. Sok minden van, ami èrdekel, de mindig az lobog előttem, hogy vajon èn ezt meg tudnám-e csinálni, vagy hogy meg tudok-e majd abból èlni. Nem tudom, hogy a cicàm halàla miatt lettem ilyen màs vagy csak egyszerűen magamtól. Règen sose èrdekelt, mit gondolnak rólam, sőt szerettem a figyelmet a suliban vagy akár az utcàn, most meg inkàbb fèlek a központban lenni, de viszont ha itthon vagyok a csalàdommal vagy azokkal a távoli baràtaimmal, akkor szeretek beszèlni és a központban lenni. Nem tudom, miért van ez. Mintha két èletem lenne, eléggé furcsa... Azt sem tudom, hogy esetleg forduljak-e valakihez vagy inkàbb próbáljam meg magamtól megoldani. Tudom, hogy ezt Ön se tudja megoldani, de gondoltam, leírom ezt ès hátha tud valami tanàcsot adni nekem.

Kedves Kérdező!

Részvétem a cica miatt. Egy házikedvenc annyira a család részévé tud válni, olyan barát tud lenni, akit nem könnyű elveszíteni, főleg, ha a háttérben egy - viszonylag - új és ismeretlen környezet van, igazi barátok és támogatás nélkül. Valószínű, hogy azért a gyász nem önmagában a probléma gyökere, hanem kioldott olyan kérdéseket, félelmeket, amik rossz hangulattal járnak. Ugyanis a felmerül kérdések szerintem nagyon is életkori félelmeken alapulnak, főleg egy külföldi, kicsit elszeparáltabb helyzetben. Fiatal felnőttként hogyan tud boldogulni, menni fog-e ez, és az élettel is mi a célja, és persze közben nincs más viszonyítási pont, mint a kortársak, így nyilván fontosabb most az ő véleményük, mint korábban. Szóval elsőre nekem úgy hangzik, mintha egy életkori, életkezdési krízisben lenne. Ami jó, hogy tudhatja, nincs ezzel egyedül. Talán ha kortársak között mélyebb beszélgetések, vagy sorstársak megismerése elindulna, akkor megélné, hogy ezek a dilemmák másnál is előfordulnak. Erre a legjobbak a csoportfoglalkozások, amik nem tudom, hogy mennyire elérhetők kint. De akár egy célirányos online csoport is jó kezdés lehet, hátha talál a közelben hasonló fiatalokat. Emellett nem rossz ötlet pszichológussal is konzultálni, aki lehet, hogy pár beszélgetés alatt olyan irányt ad, amivel el tud indulni. A terápia is arról szól, hogy saját magának oldja meg, a saját erőforrásait és erősségeit mobilizálja, csak van hozzá egy kísérő, egy kérdező, vagy szimplán egy tükör, hogy jobban tudja kívülről nézni a helyzetet, saját magát. Érdemes ezekkel foglalkozni, hogy visszataláljon az új önmagához, hogy fel tudja dolgozni a fájó élményeket, elakadásokat.

Üdvözlettel

Standovár Sára