Ki legyen a f?nök?

?szül? professzor sétál végig az egyetem folyosóján. Léptei nyugodtak, tartása egyenes, egész lényében tekintélyt parancsoló. A folyosón szembejöv? diákok keresik a tekintetét, el?re köszönnek neki, kitérnek az útjából, mellette elhaladva meggyorsítják lépteiket, szemüket lesütik – alig észrevehet? apróságok, a nonverbális kommunikáció apró részletei. Mégis minek köszönhet? ez a szép koreográfia?

A dominanciával kapcsolatos jelenségek – még ha nem is tudatosodnak bennünk – részei hétköznapi életünknek, jelen vannak csaknem valamennyi emberi kapcsolatunkban, nem kivétel ez alól a legközelebbi barát, vagy akár a szerelmes sem. Az ilyen kapcsolatokban szinte minden pillanatban tudattalanul apró közös döntéseket hozunk a mindkét felet érint? kérdésekben. Ki beszéljen, meddig, mi legyen a téma, hová üljünk a buszon, melyik filmet nézzük meg a moziban. A példákat a végtelenségig lehetne sorolni. Ha jól megfigyeljük, észrevehetjük, hogy az ilyen közös tevékenységeknek el?bb-utóbb kialakul egy viszonylag stabil sémája, ahol az egyik szerepl? – még a legdemokratikusabb társaságban is – kezdeményez? szerepbe kerül, míg a többiek inkább rá hagyatkoznak.

Talán nem könny? meglátni a kapcsolatot az utóbbi jelenség és az els? példa között, pedig valójában közös az alapjuk. Ennek eredetét az állatvilágban találhatjuk meg, azon belül is a dominancia-hierarchia jelenségében. A közösségben él? eml?sök csoportjai kivétel nélkül hierarchikusan szervezettek. Az ilyen szervezett módon m?köd? csoportok sokkal hatékonyabbnak bizonyultak a fajtárs csoportoknál az er?forrásokért való versenyben és azok elosztásában, hiszen nem gyengítették ?ket állandó belharcok a táplálékmegosztás vagy a partnerkeresés miatt. Attól kezdve, hogy kialakult a hierarchia, a csoporttagok pontosan tudják, hol foglalnak benne helyet, ez ellen csak ritka esetben lázadoznak. Így megsz?nik az állandó rivalizálás, mindenki megnyugodhat.

De mi alapján választódik ki a vezér? Kézenfekv? azt feltételezni, hogy mindig a leger?sebb vagy a legid?sebb hímé ez a pozíció, aki testi erejénél fogva képes saját akaratát érvényesíteni a társaival szemben. Ez a természetben általában így is van, ugyanakkor etológus kutatók egy meglep? kísérleti eredményükr?l számoltak be. Már kialakult hierarchiával rendelkez? majomcsoportokat vizsgáltak, s miután megfigyelték, ki a vezér, kiválasztottak egy teljesen átlagos hímet, aki középtájon helyezkedett el a hierarchiában, és rendszeres id?közönként szerotonin-kezelésben részesítették. A szerotonin egy speciális ingerületátviv? anyag az agyban, ami az idegsejtek kommunikációjában kap szerepet. Ennek eredményeképpen néhány hét alatt teljesen átrendez?dött a hierarchia, és a kiválasztott egyed vált vezérré. Tudnunk kell, hogy ennek az anyagnak semmilyen hatása sincs az állat fizikai tulajdonságaira, például a testi erejére nézve. Ez alapján könny? levonni a következtetést – a vezet?i pozíció megszerzéséhez az állatvilágban sem elegend?, vagy talán nem is feltétel a kiemelked? fizikai rátermettség.

Ez tehát a helyzet a majmoknál, de mit mondhatunk ennek alapján az emberekr?l? A hierarchikus szervez?dést az ember is megörökölte el?deit?l. Katonaság, önkormányzat, iskola, gittegylet; a hierarchizáltság csoportos életünkben mindenütt jelen van. Ugyanakkor az intuíciónk azt súgja, ma már nincs jelent?sége, hogy kinek milyen fizikai adottságai vannak, hiszen nem ett?l függ, kit fogad el egy csoport a vezet?jének.

Mégis úgy t?nik, nem tudjuk egyik napról a másikra levetk?zni evolúciós múltunkat. Egy amerikai felmérés szerint a Fortune magazin top 500-as listáján szerepl? legnagyobb és legsikeresebb amerikai vállalatok ügyvezet? igazgatói átlagosan 180 cm magasak, ami pontosan 7,5 cm-rel több az amerikai férfilakosság átlagánál. Érzékletesebbé válik, mit jelent ez az érték, ha így fogalmazzuk meg: az USA férfilakosságában a 180 centinél magasabbak aránya 14.5%, a Fortune 500 ügyvezet? igazgatói között ez a szám 58 százalék!

Ahogy látható, összetett jelenségr?l van szó, és nagyon nehéz egyszer?en megválaszolni, kib?l is válik vezet?. A témában folytatott kutatások alapján a következ?ket mondhatjuk. A dominancia jelenségének megértéséhez három nagyobb kategóriát kell megkülönbözetnünk, melyek a következ?k: bels? tulajdonságok, küls? tulajdonságok, és viselkedéses jegyek. E három egymásra hatva, közösen határozza meg, mennyire lesz az adott személy jellemz?en domináns, vagy éppen szubmisszív. Lássuk most ezeket kicsit részletesebben.

Bels? tulajdonságok. A pszichológia jól ismeri a dominancia személyiségvonását és igen megbízható eszközöket is kifejlesztett a mérésére. A magas dominancia-értékkel rendelkez? emberekr?l általánosságban elmondható, hogy határozottabbak, magabiztosabbak, és inkább kezdeményez?, proaktív, mint reaktív módon viselkednek – azaz inkább meghatározói az eseményeknek, mintsem elszenved?i. Különösen igaz ez a társas helyzetekre.

Küls? tulajdonságok: Legel?ször is elmondhatjuk, hogy a férfiak általában dominánsabbak a n?knél. Ennek alapvet?en két oka van, egy evolúciós és egy kulturális. Az els? eléggé kézenfekv?, hiszen a dominancia-hierarchia az összes fajnál, ahol jelen van, kivétel nélkül a hímek játéka. ?k azok, akik komolyabb fegyvertárral rendelkeznek e téren – talán ezzel magyarázható, miért születik olyan kevés tanulmány a n?k dominanciájával kapcsolatban. A kulturális magyarázat részben levezethet? az el?z?ekb?l. A legtöbb társadalom még ma is patriarchális berendezkedés?, azaz – nyíltan, vagy burkoltan – a férfiaké a vezet? szerep. Ezekben a közösségekben a felnövekv? lánygyermekeket arra szocializálják, hogy maradjanak a háttérben, és kövessék apjuk vagy férjük utasításait. Szerencsére ez a tendencia – f?leg a fejlett országokban – megváltozni látszik.

A küls? jegyeknél maradva; ahogy azt a korábbi példában is láttuk, a dominánsak általában magasabbak társaiknál, hangjuk mélyebb. Az életkor is komoly szerepet kap. Ez egy bizonyos pontig – általában a nemz?képesség határáig – egyenes arányban áll a dominancia-viselkedés mértékével. Ezenkívül különböz? etnikai csoportok tagjai közötti interakció esetén sokszor a többségi csoport/társadalom képvisel?je az, aki kezdeményez?ként viselkedik a helyzetben. A leírtakon túl természetesen még számos jellemz?t lehet találni.

Viselkedéses jegyek: A domináns személy a „falkavezér”. Mivel pozíciója er?s, nem kell folytonosan társai támadásától tartania. Ezért legyen szó akár eml?sr?l, akár emberr?l, viselkedésük nyugodt, tartásuk elengedett, beszédmódjuk határozott. Gyakrabban vágnak a társaik szavába, mint teszik azok fordítva. A tekintetirányításuk is jellegzetes: ritkábban tekintenek partnerükre, de ha mégis, akkor mereven, mélyen a szemükbe néznek. Ezzel szemben az alárendeltekben folytonosan enyhe feszültség tapasztalható, válluk enyhén felhúzott, tekintetükkel a dominánsabbét keresik. S?t, egy érdekes kutatás eredményeként azt találták, hogy ha az emberek náluk dominánsabb személlyel kerülnek kapcsolatba, ha beszélniük kell hozzá, önmaguk természetes orgánumához képest még a hangjuk is elvékonyodik!

A leírtak nemcsak az aktuális – vagy éppen potenciális – vezet?k számára lehetnek érdekesek. Az volt a célom, hogy olyan szempontokat adjak, amelyek alapján ki-ki megfigyelheti, hogyan jelentkezik a dominancia jelensége a saját hétköznapjaiban. Legyen szó akár a f?nökével való kapcsolatáról, de tágabb értelemben ilyen lehet például, ha a humán er?forrás munkatársaként azon töpreng, melyik jelentkez?t javasolja a vezet?i pozíció betöltésére; vagy középiskolai tanárként, ha elveszíti a türelmét, mikor kamasz diákja hanyag testtartásban, zsebre dugott kézzel társalog Önnel, anélkül, hogy a szemébe nézne – ezzel produkálva a domináns viselkedés-együttes széles skáláját…

A pályamunka szerz?je az ELTE PPK pszichológia szakának ötödéves hallgatója

(Az illusztráció A Cég c. sorozat egy jelenete)