Ápolón? voltam egy id?sek otthonában

Frissítve: 2015. 08. 24.

Pszichológia szakos hallgató vagyok, jön a nyári gyak, no meg jól jönne a zsebpénz, irány hát az id?sek otthona. Az utolsó vizsgám után nem sokkal pedig már széles mosollyal, lelkesen, üdén, naiv hévvel esem be zöld egyenruhámban az otthon ajtaján. Az els? néhány nap csodásan telik. Sok kedves, törékeny, segítségre szoruló néni és bácsi vesz körül: nagy gonddal segítek az etetésben, öltözködésben és a pelenkacserében, sétálunk a kertben, beszélgetünk, együtt nevetünk. Lassacskán a napi rutinba is beletanulok...

Ápolom ?t, szeretettel, gyengédséggel, odafigyeléssel, mégsem lesz jobban.

Ápolón?k. Halványzöld ruha, szelíden csillogó szemek, szeretetteljes mosoly, lényéb?l sugárzó melegség. Karja alatt a karosszékben pedig egy kedves id?s néni, aki a kor barázdái alól ragyogó arccal tekint vissza rá.

Pszichológushallgató vagyok, jön a nyári gyak, no meg jól jönne a zsebpénz, irány hát az id?sek otthona. Az utolsó vizsgám után nem sokkal pedig már széles mosollyal, lelkesen, üdén, naiv hévvel esem be zöld egyenruhámban az otthon ajtaján.

Az els? néhány nap csodásan telik. Sok kedves, törékeny, segítségre szoruló néni és bácsi vesz körül: nagy gonddal segítek az etetésben, öltözködésben és a pelenkacserében, sétálunk a kertben, beszélgetünk, együtt nevetünk. Lassacskán a napi rutinba is beletanulok, a kezdeti botladozó mozdulataim helyébe magabiztosság lép, és a tizenkét órás m?szakok egymásutánja is hamar elröpül. Szeretek reggel munkába menni, hazamenetel el?tt pedig búcsúzkodom és jó éjszakát kívánok az otthon egy-egy lakójának.

Hirdetés

Nem telik bele azonban két-három hét, és kezdek fáradni. Fáj a lábam, fáj a derekam és hosszabbodnak a napok. A megszokott, napjában tucatszor elmondott mondatokkal és kérdésekkel nyitok be a szobákba, és egyre inkább a rutin irányítja a kezemet. Jó-jó, persze segítek embereken, de olyan jó lenne inkább a strandon lenni ebben a melegben, no meg az egyetem hosszú hónapjai után mégiscsak járna nekem a szabadság…

Újabb néhány nap elteltével azon kapom magam, hogy sürgetném azt, aki csak kis segítséget igényel. Hibáztatom azt az öreg embert, aki tévedésb?l fordítva húzta fel a cip?jét. A Parkinson-kóros bácsira pedig egyenesen mérges leszek magamban, hogy kiöntötte a teát és most fel kell takarítanom. Szorít az id?, sietnék, izzadok, hiszen még korántsem végeztem a reggeli ébresztésekkel. Aztán persze b?ntudatom van, hiszen tudom, hogy ? nem tehet róla, és tudom azt is, hogy ilyesmiket nem szabadna éreznem.

Ápolom ?t, szeretettel, gyengédséggel, odafigyeléssel, mégsem lesz jobban. A szemem el?tt romlik le: ebédr?l ebédre egyre kevesebbet tud önállóan bekanalazni a szájába, már nem lehet hagyni egyedül járkálni a folyosón, mert eleshet, a heti mérlegelésen látom, hogy már megint fogyott, és egyre többet beszél „hülyeségeket”. De legalább beszél.

Voltak nálunk TLC „kezelésen” is „betegek”. TLC, vagyis Tender Love Care. Amikor már gyógyszerek szabályozzák a transzmittercseréket, pumpálják a szívet, folyósítják a vért és er?ltetik a tudatot. Nincs kommunikáció, nincs mosoly, csak látszólag vegetáció a félelmetesre fogyott testben. Rám jut a feladat, hogy etessem meg. A legnagyobb szeretettel, segíteni akarással és trükközéssel lecsusszantok néhány falatot a torkán, de mikor a szemébe nézek, olyan érzésem van, mintha a lélek már máshol járna, csak a test néz vissza rám a szemüregb?l.

Áhá, itt már meg is szegtem egy munkaköri szabályt. Megetettem vele egy-két falatot akarata ellenére. Márpedig az ember döntéshez való jogát minden körülmények között tisztelni kell. Ha a bácsi vagy néni nem akar reggel felkelni, hát nem akar, annyi baj legyen. Ha nem akarja megenni a sült krumplit, hát hadd hagyja a tányérján. Ha nem akar enni, akkor hát nem eszik. Ha nem akar, nem iszik. Akkor is az ? döntése ez, ha a kartonján látom, hogy tegnap óta egy csepp nem ment le a torkán, és már cserepes a szája a folyadékhiánytól. Segítenék, de ? már egyáltalán nem nyitja a száját. Lassan kénytelen vagyok feladni, és ráírni a kartonjára, hogy visszautasította.

Margaret néhány nap múlva meg is halt. Az én agyamban persze cikáznak a gondolatok, hogy mégiscsak ügyesebbnek kellett volna lennem, még levarázsolni azt a falatot, még belecsöpögtetni azt a kortyot. Tapasztalt kollégáim egy-két „szegény…” után visszatérnek az otthon megszokott rutinjához, a haláleset olyasmi, amihez ilyen helyen jobb, ha minél hamarabb hozzászokom, mondják. Elvégre ezt tudtam akkor is, mikor jelentkeztem az állásra.

Este nyolckor fáradtan, keser?en, megtörten bandukolok haza. Hogy eltereljem a gondolataimat, a holnapi terveimet szövögetem, hiszen szabadnapos leszek végre.

És ekkor értettem meg. Én hazamegyek a m?szakom lejártával, én egészséges vagyok, barátaim vannak, oda megyek és azt csinálok, amit csak akarok. Az otthon lakói viszont ott maradnak, magányosan, másoktól függve, kiszolgáltatottan – egészen életük végéig. Nekik mi, ápolószemélyzet vagyunk a barátok (és sokszor a család is), ?k velünk beszélgetnek, velünk örülnek, velünk szomorkodnak, ?ket mi derítjük mosolyra, érintjük meg, öleljük át, nekik mi adunk szeretetet és mi kapunk az ? szeretetükb?l. Az életük függ t?lünk, de ami még fontosabb: mi vagyunk azok, akik életer?vel, életigenléssel és méltósággal tölthetik fel a hátralév? napjaikat. Akkor is, ha már nem tudják megköszönni.

Nem, id?seket ápolni nem könny?, s?t igenis embert próbáló feladat. Az ápolók mosolya mögött aggódás, féltés van, rémiszt? tehetetlenség. És mégis: ha csak kis id?re is megfeledkezik aggodalmáról, ha mosolyt tudok varázsolni arcára a gond barázdáinak helyébe, akkor tudom, hogy megérte minden er?feszítésem.

(A pályamunka szerz?je az ELTE-PPK pszichológia szak harmadéves hallgatója)

MIPSZI hírlevél

Kérje a friss cikkeket és szakmai újdonságokat e-mailben.

Feliratkozom