A Hely

A Hely

Frissítve: 2015. 08. 25.

Van egy hely, amit nem akarunk ismerni, mégis valahogy önkéntelenül is ismer?s. Színpada mindannak, amivé váltunk, amit elrontottunk, elrontattak velünk. Van úgy, hogy muszáj oda menni. Van úgy, hogy az egyetlen esély, hogy egyáltalán eljussunk valahova. A jó hír azonban az, ha elég er?sek leszünk, eljönni is muszáj lesz.

már rég rá kellett volna jönnöm, hol csesztem el. Talán, ha megtanultam volna élni, és nem gyötört volna az önsajnálat

Majdnem egy kilométert kell fölfele gyalogolni, még a sportos embernek is fárasztó. Persze ez van mindennek a végében, eldugva, a város felett. Kívülr?l olyan, mint egy régi kastély, óriási vaskapuval, a küls? falakon borostyán fut végig a földig, mintha a földb?l táplálná az épületet. Szüksége is lenne rá. Kétoldalt két k?faragás bólint le az emberre, tiszteletet parancsolóan, az ember felfele néz rájuk, mégis úgy érzi, meghajolt. Belépve ismer?s illat fogad – ezen mindig elgondolkozom, vajon miért van a tisztaságnak klórszaga. Persze annak, aki idejön, ez lehet a segítség szaga. A segítség klórszagú! Korlátolt kisgyerekként botorkálsz felfelé a vasveretes korlátú lépcs?n, kapaszkodni is hideg belé, de kell, mert különben nem jutsz fel. Minden kopott, töredezett lépcs?fokkal közelebb kerülsz a saját lelkedhez, egyre lassabban is haladsz. Hosszú, kilátástalanul nagy folyosó fogad, kétoldalt reménnyel teli szempárokkal, akik nem tudják, egy vagy-e közülük, vagy te vagy-e, azaz egy. Lehajtják fejüket, talán, mert nem vagyok fehérben. Ötven körüli, görnyedt, puffadt arcú lélek dohányzik a sarokban. Úgy érzem, szükségem lenne egy cigire, bár nem dohányzom, azért kérek egyet – tízcentis mankó. „Tudod, igényelném a jobbat.”– fogalmaz az Erzsébet nev? lélek. „Huszonöt évig voltam alkoholista, de már tudok mosolyogni, Isten nekem adta a nem ivás szabadságát, kár hogy menthetetlen depressziós vagyok.” – nagyot slukkol, közben méreget. – Te, miért vagy itt? – kérdezi. Elkéstem. Nevet egyet: „Én is, már rég rá kellett volna jönnöm, hol csesztem el. Talán, ha megtanultam volna élni, és nem gyötört volna az önsajnálat. Mindegy, az egyetlen jó dolog az életemben, hogy nevel?szül?knek adtam a gyerekem. Orvos lett.” Könnyes szemmel újra nagyot slukkol, majd halkan odasúgja: „Én meg beteg.” Érzem, ahogy a zsebemben elkezd remegni a telefonom, olyan, mintha tíz centire a csíp?mt?l lenne a szívem.

Hirdetés

Újabb harminc ólomlépést teszek. Keresztez?dés, jobbra is lehet, meg balra is. Választani kell. Nehéz egy ilyen helyen. Negyvenes, tüsihajú fazon áll velem a válaszútnál. Mosolygok, látom magam kívülr?l. „Mit mosolyogsz, hah, talán azt gondolod, homokos vagyok?” – fordul felém a húsz évvel öregebb hasonmásom. „Mert tudom én, hogy ezen mosolyogsz, pont úgy, mint azok ott Horvátországban, ?k is lebuziztak a gyerekemmel együtt, de megkapták, meg ám, úgy vágtam ?ket pofán, hogy soha többet nem fogják ezt mondani. Te is akarsz egyet?” – lép felém Zsolt. Kongó ordítás hallatszik a hátam mögül, hagyjad, menj tovább, ? csak Zsolt. Paranoiás. Most már értem ezt a választósdit, balra fordulva menekülök, megy ez, pont, mint az életben. Újabb hosszú folyosó, épp olyan, mint az el?z?, talán kicsit sötétebb. A félelem kezd?lökete egészen a jobbra forduló folyosó végéig elég. Gyönyör? lány ül az újabb folyosó közepén. Felé indulok, egy ilyen helyen önkéntelenül is vonz egy kis szépség. Hatalmas fekete szemeivel a rácsos ablakot bámulja, kezein hosszú, szép, egyenletes vágások, gondos munka. Észre sem veszi, hogy leültem mellé. Bámulom ezt a tépett szépséget, mint egy kéz nélküli Vénusz-szobrot. Rám néz, majd megkérdezi: „Te tudnál engem nagyon szeretni?”. A kabát ujjába tett cigi után matatok, közben észre sem veszem, hogy izzadt tenyeremt?l teljesen átázva már percek óta morzsolom. Igazi határeset. Megszólalni nem tudok, és arra gondolok, hát ki ne szeretne egy ilyen lányt. „Mert tudod, a szüleim sem szerettek, meg a lányok, akikkel éveken át az utcán éltem, igazából ?k sem szerettek, és amikor meger?szakoltak, azt hiszem, akkor sem szerettek. Egyetlen ember van, aki nagyon szeretett, az a kisfiam, de ?t elvették t?lem, mert az utcán nem lehet az ember jó anya.” – közben bámul engem, mintha én vissza tudnám adni. „Mit keresel?” – teszi fel a kérdést. ?rült jó kérdés! Egy csomó olyat keresek, mint én, ?ket akarom utolérni – válaszolom. „Akkor gyere, megmutatom, merre találod ?ket” – karol belém ez a szuicid szépség. Vak vezet világtalant. Nem tudom eldönteni, melyikünk léptei visszafogottabbak, mégis egy ritmusra járunk. A rácsos ablakú, fehérre meszelt, egyforma folyosó ismét jobbra fordul, azt hiszem körbejárok, járunk, élek, élünk. Ez az újabb folyosó sem másabb, sivár, klórszagú élettér. „Erika, figyelj csak!?” – szól a külvilág által kitaszított útitársam egy harminc körüli, hátizsákos lélek felé, aki az egyik ajtón éppen kilép. Míg odaérünk Erikához, folyamatosan mosolyog, és valami kivehetetlen dallamot dúdol magában. „Ki ez a fiú veled, Rita, csak nem máris bepasiztál?” – fordul Erika a belém karoló fiatal lányhoz. „Nem, ez a fiú olyanokat keres, mint amilyen ?, tudod, azokat, akik már jártak itt egyszer!” – válaszol a törékeny lány. „Pedig már azt hittem, buli lesz, ma sem aludtam semmit, egész este azt vártam, mikor történik már valami, baromi éhes vagyok és izgatott. Fogalmam sincs, mi a francot keresek itt, semmi bajom. Olyan mehetnékem van vásárolni, meg bulizni, meg a szexhez. Nekem ez a mániám. Amúgy akiket kerestek, már nincsenek itt, elmentek, de nyugi, általában visszajönnek!” – mesél izgatottan Erika. „Csak nem jártál itt körbe mindent? Gyere, megmutatjuk Ritával, merre menjél” – karol belém Erika a másik oldalról.

Egy egész folyosón keresztül megyünk így együtt, nehéz eldönteni, végül is én vezetem-e ?ket, vagy ?k vezetnek engem. Nekem a lehet?ség itt egyirányú – remélem, hogy nekik is az. A folyosó végén ismét jobbra fordulunk, megpillantom Zsoltot a keresztez?désben, már tudom, hogy jó fele megyek. A puffadt arcú, dohányos lélek, Erzsébet is odajön. Így állok a keresztez?désben Erzsébettel, Zsolttal, Ritával és Erikával. Hirtelen mindnyájan egyfelé fordulunk, a keresztez?dés felé vezet? folyosón felt?nik egy csoport. Az én csoportom. Vezet?jük megkönnyebbült arccal lép oda hozzám: „Hát maga is meglett végre, azt hittük, már el sem jön. Lényeg, hogy megvan. Akkor ezennel üdvözlöm a János Kórház Pszichiátriai Osztályának els? látogatásán. Látom, a betegekkel már megismerkedett...”

(A pályamunka szerz?je az ELTE PPK pszichológia szak negyedéves hallgatója)

MIPSZI hírlevél

Kérje a friss cikkeket és szakmai újdonságokat e-mailben.

Feliratkozom