A reinkarnációtól a halántéklebenyig - avagy a déjŕ vu keletkezése

Talán érezték már úgy, hogy egy adott pillanatban tudják, mi lesz a következ? lépés, amit megtesznek, és a helyzet, amiben benne vannak, vészjóslóan ismer?s – mintha már megtörtént volna, mintha láttuk volna már. Vajon mindannyiunkban egy jósn? veszett el? Valóban meg tudjuk érezni – ha megmondani nem is – a jöv?t?  Erre a kérdésre keresem a választ ebben a cikkben, természetesen nem ezoterikus tanok bemutatásával, hanem sokkal tudományosabb síkra terelve a szót.

Remélem, hogy a bevezet?ben mindenki ráismert saját déjŕ vu élményeire. A mai emlékezetpszichológia – mely els?sorban nem a jóslással foglalkozik, ám a jóslással ellentétben gyakran szemet huny a déjŕ vu érzés fölött, mivel nagyon nehéz azt kísérletileg el?állítani – megpróbálta többször is definiálni. Az egyik klasszikus (bár ma már meghaladott) definíciót Neppe alkotta meg (1983): „A déjŕ vu olyan szubjektív, szokatlan benyomás, amely egy jelenbeli, nem definiálható múlttal rendelkez? élmény ismer?sségén alapul”.

Ám ne haladjunk ennyire el?re.

Az els? déjŕ vu fogalom Arnaud francia orvos nevéhez köthet?, 1896-ból. Akkor vezette be a terminust, amikor a déjŕ vecu („már megélt”) és az „emlékezetcsalódás” kifejezések népszer?tlenné váltak. A pszichológiai irodalom további kifejezései inkább anekdotikus természet?ek. Freud például „személyes visszaemlékezésnek” nevezte leveleiben. A pszichoanalízist nem nagyon érdekelték azok a folyamatok, amelyek a déjŕ vu érzéseket létrehozzák. A kutatók arra voltak kíváncsiak, hogy milyen szerepet játszik a déjŕ vu a lelki környezetben, mi a funkciója, és leginkább, hogy mint elhárító mechanizmus, mire szolgálhat (Findler, 1989).

A déjŕ vu elméleteinek Findler (1989) négy csoportját különbözteti meg. Az egyik a testi illetve mágikus folyamatokra helyezi a hangsúlyt: szokatlan er?ket tulajdonít az egyénnek, olyan fogalmakat használ a jelenségre, mint prekogníció (tudatel?ttiség), jelenés, kinyilatkoztatás, telepátia, illetve reinkarnáció. Ugye hallottuk már, hogy valaki arról számol be, hogy a déjŕ vu élményei valójában az el?z? életében lejátszódó jelenetek… Ilyenkor a személy kamatoztathatja az „els?” eseményr?l avagy el?z? életb?l való tudását a jelenre nézve.

A déjŕ vu elméletek második csoportja a sokkal prózaibb el?hívás-fókuszú modell. Például vegyük azt az egyént, aki sohasem sétált adott utcán, mégis rengeteg képet tárol más utcákról, melyeket valóban látott. Így tehát részlegesen el?hívja az emléket (tipikusan a „nem tudom hova tenni” érzés). A zavar abból ered, hogy képtelen teljes egészében el?hívni az emlékezetb?l az el?zetes élményt.

A harmadik elméleti csoport a neurológiai m?ködést helyezi el?térbe, és szintén egy emlékezeti „el?hívási” megközelítéssel él. Ez a „kett?s pálya elmélet”, amely a 19. és 20. században nagyon népszer? volt. Eszerint akkor élünk át déjŕ vu érzést, ha a különböz? idegpályák továbbította szenzoros jelek nem egyszerre érkeznek az agykérgi területekre, így az agy félreértelmezi ezt az eseményt, és kett?s élményként regisztrálja. Mivel a két pálya inputja közötti „szünet” csupán pár milliszekundumig tart, az els? idegi esemény nem kódolódik, és így nem is emlékszünk rá. Amikor végül összetalálkozik a második idegi eseménnyel, az ismer?sség érzetét kelti bennünk, amelynek viszont nincsen meghatározható múltja. Azt gondolják, hogy ez a kés?i találkozás a szemidegb?l eredeztethet?, ezért feltételezik azt, hogy a déjŕ vu egy optikai- vagy látópálya-késésb?l keletkezik. (Moulin és O’Connor, 2006).

Végül fontos megemlíteni Sno és Linszen (1990, id. Moulin et al. 2005) magyarázatát. ?k megpróbálták osztályozni a déjŕ vu különböz? formáit: els?dleges (major) és másodlagos (minor) déjŕ vu formákról beszélnek. A minor déjŕ vu átmeneti, gyorsan keletkezik, úgy gondolják, hogy nem patológiás, hétköznapi emlékezeti hiba. Míg a major déjŕ vu tisztán patológiai eredet?, hosszan tart, és valószín?leg krónikus sérüléseknél fordul el?, mint például a temporális vagy halántéklebeny-sérült epilepsziásoknál.

A déjŕ vu érzésr?l általában azt tartják, hogy az egyén szokatlan módon felismeri, amit éppen lát, így az irodalmi elnevezést, a „már látott”-at honosították meg. Valójában a déjŕ vu érzését már átél? emberek 84 százaléka legalább egy olyan déjŕ vu élményr?l is beszámol élete során, ami nem vizuális, hanem hallási (Buck és Geers, 1967, id. Moulin et al. 2006). Tehát a déjŕ vu nem korlátozódik csak a látási csatornára, hanem többféle modalitáson fejez?dhet ki (Neppe, 1983, id. Moulin et al., 2006): déjŕ entendu (már hallott), déjŕ senti (már érzett/szagolt), déjŕ pensé (már gondolt) és déjŕ visité (már meglátogatott/megnézett). A déjŕ vu ma ezek összefoglaló elevezése.

Érdekes összehasonlítást tettek Moulin és munkatársai (2005) a déjŕ vu és a déjŕ vecu (már megélt) érzést illet?en. Különböz? esettanulmányokra és Sno és Linszen (1990) tanulmányára hivatkozva különbséget tettek a már látott, déjŕ vu – mint téves ismer?sség-érzés, és a már megélt, déjá vecu – mint az emlékezés téves érzése között. De mi a különbség aközött, hogy érzem, átéltem ezt a percet, és aközött, hogy olyan ismer?s a cselekmény, mintha átéltem volna már – tettem fel magamban a kérdést. Mindjárt meglátjuk. Moulin és kollégái esettanulmányokat vizsgáltak a két fogalom elkülönítésének bizonyítására. Az egyik páciens, A.K.P., 80 éves férfi emlékezetzavarának következtében ment orvoshoz, azt állította, hogy nagyon gyakran él át déjŕ vu élményt (tulajdonképpen „déjŕ vecu”-t). Amikor azt javasolták neki, hogy menjen el egy klinikára, ahol megvizsgálják az emlékezetét, azt mondta, hogy már volt ott (ez persze nem így volt). Nos itt kezd?dik a déjŕ vecu. A.K.P. déjŕ vecu érzései sokkal gyakoribbak, tartósabbak és hosszabbak voltak, mint az átlagos déjŕ vu érzések, és annyira intenzívek, hogy akadályozták ?t mindennapi teend?inek elvégzésében. Nem olvasott újságot, nem nézett tévét, mert azt mondta, már látta ?ket korábban. Ám amikor a felesége megkérdezte t?le egy film közben, mi fog történni, azt válaszolta: „Honnan tudhatnám, nem jó az emlékezetem!”.

A másik páciens Alzheimer-kórban szenvedett. M.A. 70 éves n?, férje szerint el?re látja a jöv?t. Arról számolt be, hogy már tudja az új eseményeket, például azt, hogy hány ember hal meg Balin egy terroristatámadás következtében. Amikor nyaralt, egyik este egy n? rosszul lett az étteremben, és M.A. megjegyezte, hogy a n?nek ez a  második rohama volt már aznap. „Emlékezett” rá, hogy látta a n?t a strandon, és akkor is rohama volt. Még miel?tt irigyelni kezdenénk a páciensek „jóstehetségét”, meg kell jegyezni, hogy ezek a déjŕ vecu érzések korántsem voltak kellemesek a betegek számára. Az emlékezeti konfabulációnak (ahogy ezt Moulinék nevezték) van egy lényeges, negatív velejárója: a páciens általában bele sem kezd a cselekvésbe, hiszen azt hiszi, hogy az már megtörtént. Így ennek er?s befolyása van a mindennapi tevékenységekre.

Moulin és munkatársai levonták a következtetést, miszerint a déjŕ vecu alapja az aktuális, jelenbeli pillanat emlékezeti élménye, vagyis az, hogy emlékszünk a jelen pillanatra. Az emlékezeti élményeket közvetít? emlékezeti neuronkörök folyton aktívak, és a m?ködésüket nem szabályozzák többé kontrollfolyamatok. Ez a fennmaradó emlékezeti élmény annak a folytonos érzése, hogy az „én” a múltban van, és ez vezet a déjŕ vecu állapothoz.

Ne ijedjünk meg, a déjŕ vu élmények nem csupán emlékezeti sérüléseknél jelentkeznek, az átlagnépesség több mint 96 százaléka átéli ?ket. Meg kell azonban jegyezni, hogy a déjŕ vu kutatásokban ugyancsak jelent?s szerep jut az esettanulmányoknak, ami annak köszönhet?, hogy – amint a bevezet?ben már említettem, – nagyon nehéz laboratóriumi körülmények között létrehozni ezt az érzést.

A déjŕ vu „alkotásának” lehetetlenségére kivételt jelent pár tanulmány, amelyben a halántéklebeny területét ingerelték elektródákkal (Bancaud, Brunet-Bourgin, Chauvel és Halgren, 1994, id. Moulin et al., 2005), így egyfajta „álomszer? állapotot” gerjesztettek 16 temporális lebeny-sérült epilepsziásnál. A páciensek szokatlan, múltbeli emlékek spontán el?hívásáról számoltak be, amelyek olyan érzéssel töltötték el ?ket, mintha álmodnának. Nagyon gyakori volt továbbá a déjŕ vu érzése. Az egyik páciens úgy számolt be szokásos rohamáról, mint „egy rövid álomról tudatvesztés nélkül, amiben egy nagyon er?s emlék t?nik fel egy jelenetr?l, amit már megélt azel?tt”.

Ezen a ponton válik ketté két elmélet: A „kett?s pálya elmélet” vagy „látópálya-késedelem elmélet” szerint a látópályák szükségesek a déjŕ vu keletkezéséhez – meglep? módon ezt még sosem tesztelték. Ám ha feltesszük, hogy amennyiben valakinek nem a látópályáján érkezik a szenzoros input, mégis van déjŕ vu élménye, ráadásul azt ugyanolyan módon éli át, mint egy látó személy, rögtön tesztelhet?vé válik a látópálya-késedelem elmélet. Logikus a kérdés ezután, hogy egy vak ember vajon átélhet-e déjŕ vu élményt… O’Connor és Moulin (2006) pontosan egy ilyen esetr?l számol be. M.T. 25 éves férfi, akinek nincsen pszichiátriai rendellenessége, sem pedig epilepsziája. Veleszületetten vak, álmaiban nem jelennek meg képek. 8-9 éves korából számol be az els? déjŕ vu élményekr?l, amelyek két-három alkalommal jelentek meg egy héten, pár másodperct?l fél percig tartottak. Általában akkor élte át ?ket, amikor egyedül volt éjszaka, és úgy jellemzi ?ket, mint a szenzoros élmények ismer?s „összecsengését”. Így írja le egy déjŕ vu élményét:

„Hallás, érintés és illat gyakran összevegyül a déjŕ vu élményben. Majdnem olyan, mint a fényképez?gép memóriája, persze a képek nélkül. Pontosabban olyan ez, mint egy multi-dimenzionális emlékezet, mintha egy apró felvétel lenne a fejemben, amir?l próbálom kitalálni, hogy vajon hol találkoztam vele azel?tt?”

M.T. déjŕ vu érzésének szubjektív élménye „különös, sok esetben élvezetes… és hátborzongató”. Egy 10 éves korában megélt, különösen élénk déjŕ vu élményt hívott el?. Iskolában történt, uzsonna közben, megkérdezték t?le, hogy kér-e még enni, ekkor úgy érezte, hogy a jelenet nagyon ismer?s, mintha már megtörtént volna.

„Pontosan akkor  kezd?dött, amikor azt mondtam, „Igen, kérek”, és megfogtam  a tányért, és hallottam, mit válaszol a konyhás egy másik embernek az asztalnál, és hirtelen az jutott az eszembe, hogy velem ez már egész biztosan megtörtént valamikor.”

Úgy érezte, hogy az érzés fél percig tarthatott, ám valójában nem lehetett több 7-10 másodpercnél.

M.T. déjŕ vu élményeinek jellemz?i egybevágnak egy újabb déjŕ vu definícióval, amely Brown (2004, id. O’Connor és Moulin, 2008) nevéhez köthet?: „A déjŕ vu két egyidej?, ellentétes mentális értékelés találkozása: az ismeretlen objektív megítélése mellé az ismer?s szubjektív értékelése kerül.”

M.T. déjŕ vu érzései csupán abban különböznek a tipikus „déjŕ vu”-t?l, hogy az élmény nem képekben jelenik meg. ? a „déjá été” („már volt”) kifejezést használta annak az érzésnek a körülírására, amikor úgy érezzük, hogy már átéltük valamikor ugyanazt a helyzetet. Azonban déjŕ vu érzéseinek normális jellemz?i nem adnak okot arra, hogy más elnevezést használjunk, hiszen idegrendszeri szempontból sem térnek el a normális populáció déjŕ vu élményeit?l. Ebb?l Moulin és munkatársai azt az érdekes következtetést vonták le, hogy sem a látás megléte, sem pedig a látási inger nem szükséges a déjŕ vu keletkezéséhez. Ez a bizonyíték tehát megkérd?jelezi a látómez?-késéses elméleteket.

Moulin, Conway, Souchay, O’Connor (folyamatban) és munkatársai szerint mind az epilepsziásoknál, mind a nem klinikai populációnál tapasztalt déjŕ vu élmény nem csupán az ismer?sség érzéséb?l keletkezik, hanem abból is, hogy az ismer?sség szubjektív érzete a mellé az objektív tudás mellé kerül, hogy tudjuk, az ismer?sségérzet téves. A kognitív érzés szerkezetét illet?en tehát a szubjektív érzés és az objektív valóság szétválását tételezik fel. Feltételezik, hogy a „déjŕ vu”-ben megjelen? téves ismer?sség-érzetért felel?s halántéklebenynél található idegkörök m?ködésében bekövetkezett zavar hozza felszínre a szubjektív érzést, amelyet ismer?snek érzünk. Így a szenzoros (vagy kognitív) inger forrása nem fontos a déjŕ vu élmény természetét illet?en; ami fontos, az az, hogy az ingert hogyan, milyen úton dolgozzuk fel tudatos és tudattalan szinten. A két feldolgozás szétválása így a hasadtság vagy disszociáció élményét idézi el?, például a „déjŕ vu”-t (ismer?sség érzése emléknyom nélkül), vagy a „jamais vu”-t (annak az érzése, hogy ismeretlen számunkra a dolog, ám jelen van az emléknyom). Ezt a fajta disszociatív magyarázatot támogatják a neuroanatómiai felfedezések is (pl. Bancaud, Brunet-Bourgin, Chauvel és Halgren, 1994).

Így jutottunk el végül a reinkarnációtól a halántéklebenyig. Az elméleteknek azonban az a sorsa, hogy mindig megcáfolják ?ket. Úgy gondolom, hogy a déjŕ vu igazi kihívás a kutatók számára, további vizsgálatokat igényel. Jelen pillanatban én beérem azzal, ha elértem a célom: amellett, hogy egy átfogó, de korántsem teljes elméleti keretet mutattam be a déjŕ vu élményr?l, remélem, hogy akik olvasták e cikket s kés?bb találkoznak ezzel a témával, déjŕ vu érzés keríti majd hatalmába ?ket…

Felhasznált irodalom

 Arnaud, F.L.(1896). Un cas d’illusion du déjŕ vu ou de fausse mémoire. Annale Médico- Psychologiques, 3, 455-471.

Bancaud, J., Brunet-Bourgin, F., Chauvel, P., & Halgren, E. (1994). Anatomical origin of déjŕ vu and vivid “memories” in human temporal lobe epilepsy. Brain, 117(1), 71–9

Brown, A. S. (2004). The déjŕ vu experience. New York, Hove: Psychology Press.

Buck, L.A., Geers, M.B. (1967). Varieties of consciousness: I. Intercorrelations. Journal of Clinical Psychiatry, 23, 151–152.

Findler, V.N. (1998). A model based theory of déjŕ vu and related psychological phenomena. Computer sin Human Behavior. Vol. 14. 2, pp. 287-301.

Moulin, C.J.A., Conway, M.A, Thompson, R.G., James, N., Jones, R.W. (2005). Disordered memory awareness: recollective confabulation in two cases of persistent déjŕ vecu. Neuropsychologie. 43 1362–1378.

Neppe V.M. (1983). The psychology of déjŕ vu: have I been here before? Johannesburg: Witwatersrand University Press.

O’Connor, A.R., Moulin, C.J.A.(2008). The persistence of erroneous familiarity in an epileptic male: Challenging perceptual theories of déjŕ vu activation. Brain and Cognition xxx (2008) xxx–xxx.

O’Connor, A. R., Moulin, C.J.A. (2006). Normal patterns of déjŕ experience in a healthy, blind male: Challenging optical pathway delay theory. Brain and Cognition 62 (2006) 246–249.

Sno, H.N., Linszen, D.H. (1990). The déjŕ vu experience: Remembrance of things past? American Journal of Psychiatry, 147, 1587–1595.

(A pályamunka szerz?je az ELTE PPK pszichológia szakának IV. évfolyamos hallgatója)