Rendszerváltás a gyermekkorban - a virtuális világ digitális gyermekei

„A gyermekek fejl?désének tanulmányozása azoknak a testi, értelmi és pszichoszociális változásoknak a vizsgálatát jelenti, amelyeken a gyerekek a fogamzás pillanatától kezdve keresztülmennek” (Cole és Cole, 2006).

 A fenti szöveget olvashatjuk egyik gyermekpszichológiával foglalkozó tankönyv nyitó oldalán. E könyv szerz?i – Michael és Sheila Cole – három olyan dolgot emelnek ki, amelyek meghatározzák, hogy egy újszülött csecsem? az évek során milyen feln?tté válik majd.  A fejl?désben fontos testi változásokon értjük azokat a folyamatokat, amelyek egy adott fajon belül minden egyednél jellemz?en lezajlanak. Például, hogy a lányok serdül?korukban menstruálni kezdenek; vagy hogy a magzati fejl?dés els? három hónapjában kialakulnak a végtagjaink. És persze testi változás alatt értjük mindezek egyéni színezetét is, melyeket a DNS-ünkbe kódolva génjeink határoznak meg. Gondolhatunk itt például arra, hogy hány évesen kezd az adott kamaszlány menstruálni, vagy hogy hány cm lesz a végs? testmagasságunk. A testi változásoktól persze az idézetben említett másik két folyamat sem választható el élesen, az értelmi változások, az intellektus fejl?dése éppúgy függnek a genetikai kódtól, mint a gyermeket körülvev? szül?i, tanári vagy éppen kortárs környezett?l. A pszichoszociális változások pedig leginkább azt jelentik, hogy az el?bbiekben leírtak hogyan képez?dnek le az emberben, hogy adott környezet adott emberre adott kultúrában milyen hatást gyakorol. 

Az el?bb leírtak tükrében, azt keretként használva próbáltam értelmezni mindazt, amit a mai gyerekekr?l és az ?ket körülvev? megváltozott világról gondolok. Az mindenki számára lassan evidenssé válik, hogy valami megváltozott, a gyerekkor már nem az, ami akár 5-10 éve volt. A szül?k és a tanárok jól bevált nevelési módszerei pedig sorra megbukni látszanak. Miért alakulhatott ez így? Miért nem lehet azzal hatni a mai fiatalságra, amivel korábban évtizedekig lehetett? Miért beszélnek a gyerekek egy, a magyartól látszólag teljesen eltér? nyelvet, és miért érezhetjük azt, hogy talán kialakulóban van egy újabb „nagy generáció”?

Tény, hogy a rendszerváltás után születettek valamiért mások, mint a régebbi korok gyermekei. Furcsán hangozhat mindez egy ’87-ben született tollából – de ha már mi, nyolcvanvalahányasok is érezzük mindezt, lehet az egészben valami igazság.  Számos n?i magazin és tévém?sor foglalkozik ezzel a témával, talán ideje lenne, hogy az akadémikus irodalomba is jobban beszivárogjon mindez. A probléma, ha lehet így fogalmazni, hihetetlenül összetett, viszont megoldásra vár. Annál is inkább, mivel egyre gyakrabban láthatunk arra példát, hogy a több évtizede pályán lév? pedagógus, vagy a három-négy gyermeket felnevelt nagymama kezéb?l mintha kiesnének az eszközök, mintha hatalmasra dagadna a távolság nevel? és neveltje között.  De másfel?l érezzük, éreznünk kell, hogy ez a változás törvényszer?, hiszen annyi impulzus érte az emberiséget az elmúlt két évtizedben, mint talán azel?tt soha. És ennek a folyamatnak az egyik hozománya, hogy a gyermekkorról alkotott elképzeléseinket újra kell definiálni.

Talán jó példa lesz kezdetnek, ha magamból indulok ki. Tízévesen gyakorlatilag mindegy volt, hogy milyen ruhában indultam el otthonról, hogy milyen szín? volt a hajcsatom, vagy hogy az osztálytársaim hogyan gondolkodtak minderr?l. A mai kiskamasz sokkal tudatosabb e kérdéskörben. ? már a márkák b?völetében él, egyenesen jogot érez arra, hogy a legmen?bb dizájnerek több tízezres kreációiban száguldjon el iskolába, edzésre, vagy bulizni (Igen! Bulizni!). Hiszen minden hangzatos szlogen ezt sugallja. De mit tehetek én? – kérdezi a sarokba szorított szül?. Ha megveszem a gyerekemnek a méregdrága holmikat (amiket egyébként ugyanúgy tönkretesz, mint a múlt gyermeke a pár száz forintosat), igazolom azt a rendszert, amivel nem értek egyet, igazolom, hogy a gyerekemnek ez jár. Viszont ha nem kapja meg, amit kér, akár nevetség tárgyává is válhat kortársai között. Hiszen tudjuk, hogy már akár a kisiskolás társaságokban is a státusszimbólumok – mobiltelefonok, edz?cip?k, napszemüvegek – köré szervez?dnek az értékrendek. És egyébként is!? Nem jár neki valóban mindez? Elvek és ösztönök harca ez a szül?ben, ahol egyel?re még nincs jó megoldás, de talán ez csak a hirtelen átmenet miatt van így. A mai gyerek e téren mindenesetre nagyon tudatos, jól ismeri jogait és lehet?ségeit, bár ez utóbbiakat néha még összekeveri. De az is biztos, hogy ma már egy szül? a „mit kérsz a szülinapodra?” kérdésre egyre kisebb eséllyel kapja azt a választ, hogy „nem tudom”.

De hogyan alakult ki ez az új módi egyetlen szempillantás alatt? A kapitalizmus térnyerésével a mai gyerekek a fogyasztói társadalom teljes jogú tagjává váltak, a családi beruházások kapcsán nagy százalékában kikérik az ? véleményüket is, és korábban soha nem látott összegek, „zsebpénzek” felett döntenek. Továbbá a mai nyolcéves már nem babát, hanem mp4 lejátszót kér a már említett szülinapra, az el?bbi egyszer?en nem köti le. Érezzük itt is az anyagiakban való eltolódásokat. Mindezt viszont nem szabad generációs hibaként felfogni, egyszer?en meg kell látni az ? szemszögükb?l, csak így lehet a szakadékot csökkenteni.

És itt jön az az unalomig ismételt mondat, hogy az internet és a média változtatta meg a gyermekkort. Természetesen ebben hihetetlenül sok igazság van, hiszen ma mindennel sokkal, akár évtizedekkel el?bb találkozik a gyermek, mint korábban. A pornó, az er?szak, a divat ömlik a világhálóról, a fiatalok által legnézettebb csatornán pedig a Playboy-lányok fényes életér?l szóló valóságshow-t az amerikai tinik milliós luxusszülinapjáról szóló valóságshow követi. Az otthoni értékek persze általában ezzel tökéletesen ellentétesek, a gyermek törvényszer?en összezavarodik. De a tévében látottak sokkal egyszer?bbek, sokkal tisztább üzeneteket hordoznak, még ha azok torzak is, így sokan azt kezdik személyiségükhöz közelebbinek érezni. Mindezek mögött ott rejlik rengeteg háttérfolyamat, és mindez indukál rengeteg következményt. Mondhatunk bármi jót vagy rosszat a különböz? médiumokról, de érdemes meglátni azt is, hogy ebben a történetben ott a szül? is, aki mindenféle kontroll nélkül engedi tévézni és internetezni gyermekét. Persze mindent?l senki sem tudná megóvni csemetéjét, nem is kellene – viszont elengedhetetlenül fontos lenne, hogy a gyerek a látottakkal kapcsolatos kérdéseit fel tudja tenni valakinek. Ijeszt?en megugrott például azoknak a weblapoknak a száma, amelyeken anorexiás tinik adnak arról tanácsot, hogy hogyan rejthet? el ez a betegség (persze ?k nem használják ezt a szót), hogyan lehet megtéveszteni az orvosokat (pl.: mérlegelésnél súlyokat tesznek a bokájukra) és hogyan lehetünk egyre és egyre „szebbek” a koplalás által. Ha egy kislány ezzel találkozik, és nincs kit megkérdeznie, sejthetjük, milyen folyamatok indulhatnak el benne. Az elfoglalt szül? a munkából fáradtan hazaérve sokszor inkább leülteti a gyerekét a délutáni m?sor vagy a számítógép elé, hogy némi lélegzethez jusson a hosszú robot után, és ismerve a mai magyar anyák helyzetét, ezt nehéz lenne „élb?l” elítélni. Csak sajnos így a tévé helyett nem kínálnak alternatívákat gyermekeiknek, ami el?bb vagy utóbb kialakít egy preferenciát: mivel nem tud szórakoztatóbb elfoglaltságot, jobb híján leül az asztalhoz vagy a kanapéra. És ebb?l talán az is következik, hogy sok gyerek van gyakran egyedül, és sokan nagyon magányosak. Tari Annamária egy pár évvel ezel?tti el?adásán az akkor hihetetlen gyorsan el?tör? „emo” irányzat egyik fontos kiinduló okának is az elmagányosodást nevezte meg. Ha belegondolunk, nem ritka, hogy a szül? tisztában van azzal, éppen milyen magánéleti válságon megy keresztül kedvenc celebje, viszont saját gyermekér?l nem tudja, hogy éppen szerelmes, vagy hogy tegnap összeveszett a legjobb barátjával. Emellett pedig a mindennapos képerny? el?tt ülésnek és az alternatívák hiányának másik sajnálatos következménye az egyre több túlsúlyos gyerek.

A médiával kapcsolatban még egy következtetést levonhatunk. Mégpedig azt, hogy a mai médiaguruk sokszor sokkal jobban ismerik a gyerekeket, mint saját szüleik. Hiszen az sem lehet véletlen, hogy a fiatalok akár napi 5-6 órát is eltöltenek a televízió vagy a számítógép el?tt. Nyilvánvalóan ott valami olyat látnak, ami nekik kell, ami ?ket kielégíti. Jó példa erre a mai rajzfilmipar. Sokan csodálkoznak, hogy a kisgyerekek megnézik az átlagfeln?tt által értelmezhetetlen japán vibráló-ugráló rajzfilmet, míg a Hupikék törpikékre csak fanyalognak. Értéktelen világ –sokan így címkézik ezt a jelenséget. Az egésznek viszont tiszta anatómiai okai is vannak. Sokan beszélnek arról, hogy a mai gyerekeknek digitális agya van, azaz hihetetlen mennyiség? információ-feldolgozó folyamatot tudnak párhuzamosan „futtatni”, és az észlelésük is jelent?sen felgyorsult. A vibráló, minden másodpercben új információt nyújtó on-line környezet alakíthatta ki ezt, amelyben idejük nagy részét töltik, amibe gyakorlatilag belen?nek. A gyerekeknek például már másodpercenként több képre van szükségük ahhoz, hogy a képek sorozatát mozgásnak érzékeljék. A 20-30 éve készült rajzfilmek már nem felelnek meg a mai gyerekagy elvárásainak, így könnyen unalmassá válnak. Olyan ez, mint amikor az els? osztályban a legizg?mozgóbb gyereket butábbnak vagy kevéssé érdekl?d?nek, netalántán az iskolához éretlennek bélyegzik, noha valójában csak unatkozik. Sokszor ijeszt?, hogy egy három-négy éves óvodás, aki ugyan olvasni még nem tud, de sokkal ügyesebben szörfözik a világhálón, mint egy értelmiségi ötvenéves. Mindez annak köszönhet?, hogy ilyen kicsi korban az agy még hihetetlenül plasztikus, és amivel ilyen id?s korában találkozik, azt napok alatt elsajátítja. Ötvenévesen ehhez már sokszor évek kellenek. Az agy fejl?dése ma tehát már teljesen más utakon zajlik, hiszen teljesen más ingereknek van kitéve. A pszichológia ezt a jelenséget nevezi tapasztalatfügg? fejl?désnek.

No de még egy gondolat erejéig térjünk vissza a digitális agyhoz… A téma kapcsán már bejön a képbe az els? mondatokban megfogalmazott egyik gondolat is, mégpedig az, hogy a testi változásoktól is nagymértékben függ, hogy valakib?l milyen feln?tt válik. Ez pedig felveti azt a roppant elgondolkodtató kérdést, hogy ha az adott gyerek nem töltene el ennyi id?t a tévé el?tt vagy például a WoW-ban (World of Warcraft, második életként is emlegetik, olyan számítógépes játék, melyben mindenki egy általa kreált virtuális karakterként „élheti az életét”), lemaradna a kortársaihoz képest? Az agya akkor nem „venné fel a tempót”? Az el?z? gondolatmenet talán azt sugallja, hogy a válasz igen.

Összességében elmondható tehát, hogy a mai gyerekek el?bb érnek, el?bb találkoznak a szexualitással, a drogokkal, az er?szakkal, a trendekkel, más kultúrákkal, a jogaikkal, különböz? nemi szerepekkel, háborúval, tragédiával, szerelemmel… Kívülr?l mintha úgy t?nne, testileg is el?bb érnek, hiszen egy mai, átlagos kinézet? tizennégy éves lányt sminkben, divatos ruhában és remek frizurával kevesen különböztetnének meg egy egyetemistától. Mégis, valami azt sugallja, hogy a magabiztosság mögött sok esetben iszonyatos szorongás, kétely és önbizalomhiány húzódik meg. Egyre több esetben. Ezt igazolja a „kapunyitási pánik” néven elterjedt jelenség is, amely azt a folyamatot takarja, hogy noha a fiatalok látszólag egyre hamarabb önállósodnak véleményben, ízlésben, gondolkodásmódban, nagyon is igénylik, igényelnék szüleik óvó segítségét. A mai huszonévesek nagy részénél már érz?dik az a tendencia, hogy sokkal kés?bb repülnek ki a szül?i fészekb?l, és gyakran az egyetemi évek vagy féléves külföldi ösztöndíjak után is oda repülnek vissza. Ez részben magyarázható olyan praktikus okokkal, hogy ma egy fiatal sokkal hosszabb ideig tagja az oktatási rendszernek, de számos pszichés faktor is áll a kapunyitási pánik mögött. És ekkor még az egyre kitolódó gyermekvállalást és megállapodást nem is említettem. De ez már talán túlmutat a megváltozott gyerekkor témáján.

E pár gondolatnak nem az a lényege, hogy megfejtse az okokat, okozatokat, összefüggéseket, vagy hogy feltárja az Igazságot. Pusztán annyi, hogy kiemeljen egy jelenséget, amivel bizony foglalkozni kell. A szül?knek, a tanároknak, és a gyerekeknek is. De talán a legfontosabb cél mégis az, hogy egy szövegben lássuk párhuzamosan a két néz?pontot, így közelítve talán egymás felé azokat. Mert azt gondolom, mindenki kicsit össze van zavarodva manapság, ha a gyerekszerepekr?l esik szó.  

A szerz? az Eötvös Loránd Tudományegyetem, Pedagógiai és Pszichológiai Karának IV. évfolyamos hallgatója