Lehet?ségek kora? – avagy lábunk alá a talajt

A XXI. század temérdek vívmánnyal ajándékozta meg az emberiséget, az Airbuszok és a Google Earth óta meglehet?sen lecsökkentek a távolságok, a kábeltévé és az internet szélessávú csatornáin hömpölyög? információáradat az id?t felgyorsította, ám nem növelte a társadalomban az érzelmileg stabil, lelkileg kiegyensúlyozott emberek arányát. S?t, manapság a depresszió, szorongás, szenvedélybetegségek, magatartásproblémák, evészavarok olyan természetességgel fészkelik be magukat mindennapjainkba, hogy lassan fel sem t?nik nekünk, hogy jelenlétük korántsem természetes. És elmondhatjuk ugyan, hogy ahol élünk, a lehet?ségek országa, kitágult ablakunk a világra, de vajon elveszünk a látványban és alámerülünk az információtengerben, vagy megtanulunk úszni és „saját otthonunkat” rendben tartani?

Ma a média minden lehetséges csatornáján keresztül – és azokon kívül is – elárasztanak az információk, ahhoz azonban nincsenek megfelel? eszközeink, hogy fel is dolgozhassuk az így nyert adatokat, és megküzdhessünk az egyre növekv? stresszel. Megfelel? információkezel? kompetenciák híján viszont ki vagyunk szolgáltatva a plakátokról integet? szilikon-mell?, csontvázalkatú modell-lányoknak, a Photoshopnak, vagy a szappanoperák érzelmeiket bámulatos m?vészi érzékkel kezel? sztárjainak, akik észrevétlenül kúsznak be életünkbe, és hatással vannak testképünkre, identitásunkra és önértékelésünkre is. Mi több, megfelel?en stabil önértékelés és identitás nélkül a globalizálódó világunkban együtt él? kultúrák is fenyegetnek, ahelyett, hogy környezetünk különböz? színeit élvezhetnénk. Ha identitásunk és önértékelésünk törékeny, többszörösére dagad a társas összehasonlítás és a külvilágból jöv? visszajelzések szerepe, és ilyenkor az er?t abból meríthetjük, ha folyamatos visszaigazolást szerzünk arról, hogy amit mi csinálunk, az a jó és az üdvözít?. Ebb?l viszont egyenesen következik, hogy amit más csinál, az a „nemjó”, és ha ezt ráadásul be sem ismeri, azzal hadüzenetet küld ellenünk. Illusztrációként elég, ha figyelmesen követjük a napi hírekben visszaköszön?, intoleranciából fakadó súlyos konfliktusokat, vagy a kisebbség és a többség együttnevelését szorgalmazó integrált oktatási programok megvalósulásának folyamatos nehézségeit. Talán nem lep?dünk meg, de azzal ugyanis, hogy hátrányos helyzet? gyermekeket az átlagos hátter?ekkel egy osztályba pakolunk, még a problémákat nem számoljuk fel egy csapásra, amíg nem foglalkozunk a gyermekek empátiás és együttm?ködési készségeinek nevelésével, érzelmi intelligenciájuk fejlesztésével, melynek révén nemcsak elfogadhatják egymást, de segítséget adni és kapni is megtanulhatnak. Ennek alapja pedig az, hogy stabil képük legyen magukról, melyet nem fenyeget alapvet?en a különböz?ség.

Érdekes, hogy míg összességében az énkép, az önértékelés és annak intenzitása gyakran vizsgált témája a pszichológia tudományának, az önértékelés stabilitásának vizsgálatára mégsem térnek ki jellemz?en a kutatások. De hogyan is áll kapcsolatban az énkép az önértékelés stabilitásával? Az énkép – röviden definiálva: a személy önmagával kapcsolatos ismeretei, értékelése, érzelmei, tehát bels? képe saját tulajdonságairól, társas szerepeir?l, múltbeli tapasztalatairól, jöv?beli céljairól. Az énképet alkotó sokféle ismeret, tapasztalat, érzés egyetlen egésszé integrálódik az egyén számára, amelyet az önazonosság és a folytonosság érzése jellemez, de az így megalkotott kép mégsem merev, hanem él? és dinamikusan változó fogalom, amit ki-ki folyamatosan alkot meg és változtat: az újabb információkat beilleszti énképébe, ezáltal önjellemzése megváltozik. Énképünk alapvet?en két részre osztható fel: az egyik az önmagunkról való ismereteinket tartalmazza, a másik pedig az önmagunkkal kapcsolatos értékeléseinket, érzelmeinket foglalja magában, ez utóbbit nevezzük a személy önértékelésének. Énképünk és önértékelésünk tehát akkor mondható stabilnak, ha rövid távon, a küls? visszajelzések vagy bels? gondolataink hatására csak kis mértékben változik.

Mindeddig az e témában publikált vizsgálatok éppen azt mutatják, hogy a stabil önértékelés? személyek kevésbé reagálnak fenyegetésként a külvilágra, az ?ket ér? stresszre. Kernis és munkatársai így kapcsolták össze például az instabil magas önértékelést az agresszív, ellenséges viselkedéssel, más kutatásban a stabil önértékelést és a depresszióra való hajlamban való moderáló tényez?t mutatták ki, 2005 decemberében publikált vizsgálatuk pedig azt mutatja meg, hogy a stabil önértékelés véd? faktor az öngyilkosságra való hajlammal szemben. Seery és munkatársai (2004) mindemellett arról számoltak be, hogy az instabil magas önértékelés? személyek kudarchelyzetben negatív testi reakciókat mutattak, és a szituációt veszélyhelyzetnek fogták föl, míg a stabil magas önértékelés? személyek ugyanezt kihívásként értékelték, tehát rájuk inkább az optimizmus volt jellemz?, ami pedig számos közvetlen pozitív hatással van az egészségi állapotra, így az önértékelést a mentális egészség dönt? mutatójának tartják.

Miért lehet ilyen dönt? befolyással életünkre és jóllétünkre énképünk és önértékelésünk stabilitása?  Globalizálódó, felgyorsuló világunkban egyre nagyobb jelent?sége van, hogy mi az a keret, ahova az információtömeget beillesztjük. Ha pontosan ismerjük az alapot, könnyebb megmondani, hogy a kirakó melyik darabja hova illik be – kevésbé valószín?, hogy Mickey egér fejére kerül a nadrágja, vagyis kevésbé jelent veszélyt az újonnan jöv? információ, egy ismeretlen helyzet. Mindez összefüggésben van azzal, hogy a pozitív és a negatív élmények sokkal nagyobb befolyást gyakorolnak azok hangulatára, akiknek az énképe kevesebb részletb?l áll, mint azokéra, akiké sok, egymástól független aspektust ismer, hiszen a kudarc vagy a siker nem fogja egész személyiségüket érinteni. Ha ugyanis egy személy kevesebb részét tudja azonosítani személyiségének, intenzívebb érzelmi választ ad majd a környezet változásaira, intoleránsabb lesz a különböz? értékeket képvisel?kkel szemben, és hajlamosabb lesz ingadózónak megélni az önértékelését, mint az a személy, akinek identitása stabil és ez a változás csupán énképe egyik elemét érintette.

Ha pedig tudjuk, hogy a stabil önértékelés jóllétünket és a környezetre való reagálási módjainkat is ilyen alapvet? módon meghatározza, felmerülhet a kérdés, mivel érjük el, hogy önértékelésünk valóban stabillá váljon. Legalábbis bennem felmerült, így saját vizsgálatommal azt a feltételezésem igyekeztem igazolni, hogy az önértékelés stabilitásának hátterében az oktatási stílusból fakadó különbségek is állhatnak. Ezért az olyan, többnyire alternatív iskolákban, ahol a gyerekek nagyobb esélyt kapnak énképük minél részletesebb kidolgozására, tehát rendszeresen lehet?séget kapnak érzéseiket, gondolataikat, bels? állapotaikat megosztani társaikkal és tanáraikkal, ahol a teljesítményükr?l szóló értékelés differenciáltabb, szöveges értékelést is kapnak, kiegyensúlyozott, személyes kapcsolatban vannak tanáraikkal, nagyobb önállósággal bírnak pl. tantárgyválasztással kapcsolatban, ott inkább lesz stabil az önértékelésük is. Feltevésem igazolására kvázi-kísérletet végeztem, mely két részb?l állt: az els? részben a diákok kitöltöttek egy szokatlan logikai tesztet, aminek eredményér?l hamis visszajelzést kaptak a következ? héten, míg a kontrollcsoport nem kapott visszajelzést. Ezt követ?en válaszoltak: mit gondolnak arról, hogy legközelebb hogyan teljesítenének ennyi id? alatt egy ugyanilyen teszten. Az eredmények nem várt mérték? különbségeket mutattak az alternatív és a hagyományos iskolák tanulói között önértékelésüknek éppen a stabilitása szempontjából.

Természetesen ahhoz, hogy a XXI. század kihívásait lehet?ségeknek lássuk saját fejl?désünk és önmegvalósításunk szempontjából, hogy a stresszt valóban kezelni tudjuk, a változó társas környezethez ne csak alkalmazkodni tudjunk, de pozitív hatással is legyünk rá, iskoláinkban érzelmi nevelésre és a stabil énkép kialakításának el?segítésére van szükség. Vagyis olyan programok segíthetnek, melyek során a készségeket hosszú éveken keresztül gyakorolhatják be a gyermekek, hogy aztán azok rögzüljenek, és megpróbáltatás, sérelem esetén is alkalmazhatóvá váljanak. Igaz, az oktatási gyakorlatban a PISA-vizsgálatok lesújtó hazai eredményei óta a lexikai tudás sulykolása mellett már legalább beszélünk az értelmi kompetenciák fejlesztésér?l, az érzelmi intelligencia és az önértékelés fejlesztésér?l szinte egyáltalán még szó sem esik; miközben er?sen úgy t?nik, e képességeket a gyermekek nem kapják meg azoktól a szül?kt?l, akik maguk is elváltak, agyonhajszolt, stresszes életet élnek, és jobb híján a jöv? letéteményeseit Pokemonok és X-manek gondjaira bízzák. Érdemes lenne elgondolkoznunk azon: ahhoz, hogy a növekv? lehet?ségekkel élni tudjunk, társadalmi szinten is fel kellene vállalnunk a felel?sséget, hogy gyermekeink megtanulják felvenni a lépést gyorsuló világunk tempójával, miel?tt kicsúszna a lábuk alól a talaj…

A pályamunka szerz?je az ELTE Pedagógiai és Pszichológiai Kar pszichológia szakának ötödéves hallgatója.