A Heysel-tragédia

Futballszurkolóként hétr?l-hétre szembesülünk azzal a dilemmával, hogy él?ben izguljuk-e végig kedvenc csapatunk aktuális rangadóját, vagy a karosszék oltalmazó melegéb?l kövessük a pályán – és azon kívül – zajló eseményeket. Sajnos többségünk az utóbbi mellett voksol, hiszen a könnyed kikapcsolódásnak szánt hétvégi szurkolás percek alatt rémálommá változhat a futballhuliganizmus miatt. Miként válhat a szórakozás emberéleteket követel? tragédiává? Miért lesz az egyszer? szurkolóból agresszív, az ellenfél szimpatizánsának néz?pontját átvenni képtelen tömegember? Többek között ezekre a kérdésekre keresem a választ a sporttörténelem egyik legszörny?bb meccsének szociálpszichológiai szemlélet? elemzésével.

1985 májusában a Liverpool és a Juventus csapatai játszották a BEK-dönt?t a belgiumi Heysel Stadionban. A meccset kísér? rendbontás alatt 39 ember vesztette életét, 600-an pedig kisebb-nagyobb sérüléseket szenvedtek, így nem meglep?, hogy az eseményt a futball fekete napjaként emlegetik. Utólag elmondható, hogy jobb szervezéssel mérsékelhet? lett volna tragédia kimenetele. A stadion ugyanis akkori állapotában alkalmatlan volt egy BEK-dönt? kaliber? esemény megrendezésére: a falak omladoztak, a biztonsági korlátok pedig túl rossz állapotban voltak ahhoz, hogy megtartsák a nekifeszül? szurkolókat. A szervez?k továbbá létrehoztak egy ún. semleges zónát az angol és olasz drukkerek elkülönítése céljából, de nem számoltak azzal, hogy a jegyüzéreken keresztül sok olasz nemzetiség? belga szurkoló hozzájut az angolokhoz közeli jegyekhez. A meccs kezdete el?tt kicsivel angol drukkereknek sikerült bejutniuk a semlegesnek mondott olasz szektorba, ami menekülésre késztette a Juve-szimpatizánsokat. Mindez elég volt a tragédia bekövetkeztéhez, hiszen a meggyengült támfal led?lt, és maga alá temette a riadt szurkolókat.

A futballhuliganizmus egyik jellemz?je, hogy – gyakran minden el?zmény nélkül – a szurkolás hevében felfokozott érzelmek agresszióba csapnak át. A Heysel-tragédia esetén nem err?l volt szó. A mérk?zés el?tt egy évvel, a Róma-Liverpool meccset követ?en olasz fanatikusok briteket vertek és késeltek meg, ezért elterjedt a hír, hogy az angolok bosszút akarnak állni sérelmeikért. Ennek tükrében elmondható, hogy a brüsszeli találkozó csak ürügy volt az agresszió lefuttatásához, mintegy alkalmat adott a két szurkolótábor közti – már meglév? – ellentét felszínre kerüléséhez.

Azt, hogy milyen mély volt ez az ellentét, jól példázzák a meccset megel?z? ifjúsági találkozón történtek. Mivel a két ificsapat pont a finálé résztvev?inek színét viselte, a BEK-dönt?re érkez? angol és olasz szurkolók úgy beleélték magukat a pályán történtekbe, mintha már a kupadönt? folyna. Ezt követ?en kezdetét vette az a látszólag rendezetlen, valójában szigorú szabályokat követ? mechanizmus, ami a futballhuliganizmust jellemzi.

Annak ellenére, hogy általában a két szurkolótábor számos területen különbözik egymástól, mindkét fél a futballpályák tömegére jellemz? normarendszer alapján viselkedik. Énekelnek, rigmusokat skandálnak, alkalmazzák a nyelvi agresszió közismert eszközeit, s?t legtöbbször a fizikai összecsapások menete is bejárt utakat, sajátos „játszmákat” követ. A Heysel-tragédia esetén a szurkolók eltér? normákat „alkalmaztak” a kollektív agresszió kifejezésére. A Liverpool szurkolóinak egy része rohamot indított a Juventus szurkolói ellen, akik menekülni kezdtek. Ez a nyolcvanas évek angol "futballkultúrájához" szervesen kapcsolódott – teljesen általános volt, hogy az egyik tábor betör az ellenfél területére, majd kis csetepaté után visszavonul a saját szektorába. Most viszont nem angol csapat játszott angol ellen, az olaszok pedig, nem ismervén a szigetországi szokásokat, pánikba estek és menekülni kezdtek.

A menekülési pánik során lehetetlenné vált a helyzet kognitív kiértékelése, a szurkolók viharos, próba-szerencse jelleg? aktivitást követ?en igyekeztek kitérni az angolok el?l. Mivel a pánik utánzás is egyben, az egyéni zavarodottság járványszer?en terjedt. Az önkontrolljukat vesztett drukkerek az általános társadalmi normákat áthágva menekültek, így az összezsúfolt tömegben a fizikai kölcsönhatások összeadódtak, veszélyes nyomást okozva. A szurkolók a szektor oldalánál lév? falhoz présel?dtek, de a támfal nem bírta a nyomást és led?lt.

Miért viselkedtek így a szurkolók? Miért kezdtek eszeveszett menekülésbe ahelyett, hogy egymással kooperálva, a rend?rök segítségével fegyelmezetten elvonultak volna a támadó angolok el?l? A választ a fogolydilemma játék modellezésével kaphatjuk meg. Ahhoz, hogy a tömeg tagjai együttm?ködjenek, a szurkolóknak feltétlenül meg kellett volna bízniuk egymásban. Mivel a heyseli tömeg túlságosan heterogén volt – egymást nem, vagy csak felszínesen ismer? tagokból állt – a szurkolók egyénként viselkedtek. Az egyén úgy gondolkodik bizonytalan nyereségstruktúra esetén, hogy akkor van legnagyobb esélye a menekülésre, ha verseng. Mivel a Heyselben mindenki mint egyén reagált a kialakult helyzetre, senki nem volt, aki a csoport érdekeit szem el?tt tartva lojálisan maga elé engedett volna másokat. Ez mind a csoport, mind az egyén szempontjából katasztrófához vezetett (39 halott).

Ahhoz, hogy megérthessük a Heyselben történteket, nem elég ismernünk a meccs el?zményeit és a katasztrófát magát – pontosabb képet kell kapnunk a tömegben feloldódó szurkolókról is. A 70-es, 80-as évek Angliájában sok, társadalmi és szociális problémával küzd? fiatal a focipályákra „menekült” gondjai el?l. Vonzotta ?ket a hasonsz?r?ekkel való egyesülés társas öröme és a tény, hogy a tömeg tagjaként, mell?zve minden önreflexiót, átadhatják magukat a tömeg mindig kifelé, küls? akcióra figyel? sodrásának. A fanatikus fiatalok a mindennapok során felhalmozott frusztrációt, gátlásaikat levetk?zve, agresszió formájában vezették le a meccseken. Az agressziónak a megkülönböztetés adott értelmet, mely szerint a saját csapat „jó”, míg az ellenfél „rossz, gonosz és ridegszív?”. Megvizsgálva a Heyselben nyílt agressziót elkövet?k csoportját, elmondható, hogy az aktívan résztvev? mag többsége valóban az alacsony iskolázottságú, szociálisan hátrányos helyzet? fiatalok közül került ki.  Az egyéniségvesztés jelenségét jól szemlélteti az olasz szurkolók irreális valóságérzékelése, miszerint hangosan örültek csapatuk góljának, annak ellenére, hogy a pálya másik oldalán halomban állt szerencsétlenül járt társaik holtteste. (Egyes beszámolók szerint akkora volt a káosz, hogy a szurkolók nem voltak tisztában a tragédia súlyosságával, ezért nem róható föl nekik a gólöröm.)

A heyseli katasztrófát követ?en hatalmas nyomás hárult Angliára, hogy felszámolja a szigetország futballjára jellemz? huliganizmust. Több sikeres intézkedés született az ügyben, melyek közül két, szociálpszichológiai szempontból relevánsat említenék. A Heysel-tragédiához kétségkívül hozzájárult, hogy a felel?sség megoszlott az anonim elkövet?k között. Ma az angol szurkolókat csak fényképes beléptet? kártyával engedik a lelátóra, így kevésbé érvényesül az egyéniségvesztés jelensége. A másik fontos intézkedés az állóhelyek megszüntetése volt, ugyanis álló és mozgó helyzetben könnyebben kerültek a szurkolók olyan felfokozott izgalmi állapotba, amely agresszív cselekedetekhez vezetett. Az 1985-ös brüsszeli találkozó volt az utolsó olyan meccs, amire még állóhelyre szóló jegyet lehetett kapni.

Mivel a futballhuliganizmus egy komplex, több szinten értelmezhet? társas jelenség, nem adható egyértelm? válasz a cikk elején felmerül? kérdésekre. Természetesen nem is ez volt a célom; csupán szerettem volna egy sokunkat érint? problémát szociálpszichológiai sz?r?n keresztül láttatni az Olvasóval.

Irodalom:

Pataki F.: A tömegek évszázada

http://hu.wikipedia.org/wiki/Heysel-trag%C3%A9dia

A pályamunka szerz?je az ELTE PPK pszichológia szakának 2. évfolyamos hallgatója.