IQ – tévedések vígjátéka?

Ha Magyarországon, vagy bármely más európai, észak-amerikai országban egy kreatív munkára embereket keresnek, az állásajánlatban elvárásként gyakran megjelenik az ideális jelölt magas intelligenciája. Ha az iskolában egy gyermek nehezen tanulja meg az összeadást, vagy kés?bb nehézségekkel küzd a valószín?ségszámítás elsajátítása és megértése terén, a tanítók kevésbé intelligensnek bélyegzik a diákot.

Az intelligencia szóhoz a köznapi használatban gyakran az okosság, jó problémamegoldás, matematikai tudás, gyorsaság szavak társulnak, az intelligencia hiányához szívesen illesztjük az elmaradottság, csökkent képesség, alkalmatlanság kifejezéseket. De mi áll igazából ennek hátterében? Min alapul a ma világszerte elterjedt, számos formában létez? teszt, melyet sok esetben objektív mérceként használunk?

Bizonyára már mindenki töltött ki IQ-tesztet, otthon szórakozásból, iskolában felmérés jelleggel. Ha az olvasó most visszaemlékszik a feladatokra, viszonylag egyszer?nek t?n? logikai, térbeli tájékozódást, szókincset vizsgáló példák juthatnak eszébe, melyek megoldására adott id? állt rendelkezésre. Vajon mit mér ezzel a teszt, milyen kompetenciát akar kimutatni?

Az els? vizsgálatig, amely az intelligencia mérésére irányult, egészen a XIX. századba kell visszamennünk, a poros, iparosodó Londonba, az 1884-es világkiállításra. Találkozni fogunk ott egy angol úrral, Sir Francis Galtonnal, aki egy kísérletben való részvételre invitálja a brit tudósokat. Galton az egyének közt megfigyelhet? különbségekb?l kiindulva úgy vélte, hogy az intelligencia egy észlelési és érzékelési képesség fejlettségét tükrözi, mely genetikailag örökl?dik, ily módon egyes családok biológiailag fels?bbrend?ek. Talán nem meglep?, hogy Galton Charles Darwin unokatestvére volt. Vizsgálatában számos függ? változóval (1) dolgozott, mint a fejméret, a reakcióid?, a látásélesség, a halláskülönbség, a vizuális emlékezet. Az eredmények használhatatlannak bizonyultak, hiszen a tudósok feje nem volt kimutathatóan nagyobb az „átlagemberénél”, és a különböz? mutatók közt sem látszott összefüggés.

A mai tesztek ismeretében talán már értelmetlennek t?nik ez a megközelítés. Hogyan is lehetne valakit intelligensnek mondani a koponyamérete (gondoljunk csak Az ember tragédiájában a falanszterre) vagy látásának fejlettsége alapján? Vannak, akik szerint az intelligencia fogalma igazából nem is létezik, ez csupán egy szó arra, amit az intelligencia-teszt mér.

Akárhogy is van, az emberek megfoghatatlan értelmi különböz?sége tovább foglalkoztatta a közvéleményt. Két francia pszichológus, Alfred Binet és Theophile Simon a francia kormány felkérésére egy olyan teszt összeállításán dolgozott, amellyel az iskolákban egészen fiatalon ki lehet válogatni a gyengébb képesség? tanulókat (az általános iskolakötelezettség bevezetése után ugyanis egyre szembet?n?bb volt a rossz tanulmányi eredmény). Binet és Simon az intelligenciakutatás jegyében látott munkához. Elméletük szerint az intelligencia komplex problémamegoldó mechanizmusokat jelent, úgymint a megfelel? ítélet, pontos értés, helyes gondolkodás. Azt is észrevették, hogy ha megfelel? tesztet akarnak összeállítani, akkor a feladatoknak pontosan azt kell mérnie, amilyen képességekre vagy a lehet?ségre azok elsajátítására a gyerekeknek az iskolában szükségük van.

Ez nagyon nehéz feladatnak t?nt. A két tudós évekig vizsgálta az iskolai környezetet, próbálta azonosítani azokat az összetev?ket, amelyeknek a felhasználásával az adott kontextusban megbízható (2) és érvényes (3) teszt hozható létre. Végül 1905-ben elkészült a feladatsor, mely a mentális képességeken túl gyakorlati kompetenciákat is mért: az ábécé és a számok használata, kombinálása az adott körülményeknek megfelel?en, szimbólumok felismerése emlékezetb?l, összekevert képekb?l egy esemény összeállítása, hiányzó elemek felismerése.

Vegyük észre, hogy a tesztben az elméleti tudás gyakorlati keretben való alkalmazására van szükség, a figyelem összpontosítására, megosztására, információfeldolgozásra – valami ilyesmit várnak el a tanárok az iskolapadban ül? gyerekt?l? A válasz igen, és az sem meglep?, ha az olvasónak ismer?sek a feladattípusok, hiszen ez a teszt az alapja több manapság elterjedt vizsgálatnak.

Binet és Simon gyakorlatsora lépcs?zetesen épült fel. Az életkorhoz (ÉK) illesztve határoztak meg bizonyos feladatokat, melyeket egy „átlagos” adott korú gyerek meg tud oldani. Aki gyengébben teljesített, kevésbé intelligensnek bizonyult, aki a következ? lépcs? feladatait is megoldotta, magasabb szintet ért el – ez adta a tanulók mentális korát (MK). Ehhez az elképzeléshez illesztette hozzá Lewis Terman 1916-ban az intelligenciahányadost (IQ), mely a mentális kor és az életkor hányadosának százszorosát takarja – ez lett a Stanford-Binet intelligenciaskála.

1939-ben David Wechsler kialakított egy új tesztet, ami kifejezetten feln?ttek számára készült. A következ? lépés olyan tesztek el?állítása volt, amelyek egyszer? kérd?ívek, papíron megoldhatóak voltak, így lehet?vé vált a gyors tömeges mérés.

Okos megoldásnak t?nik, nem? Intelligensnek? Ezt sokan gondolták így, és elkezdték különböz? helyeken alkalmazni a tesztet (az Amerikai Egyesült Államokban ma is ilyeneket használnak érettséginél és egyetemi-f?iskolai felvételinél), kultúrközi összehasonlítások során is. Elterjedt az a nézet, hogy az intelligencia valami univerzális, veleszületett, kultúra-és helyfüggetlen vonása az emberi lénynek. Valóban így lenne? Elég csak megemlíteni Binet és Simon intését, hogy más kulturális környezetb?l származó gyerekek mérésére nem feltétlenül alkalmas a teszt. Hiszen az egy adott kontextusban „létez?” diákok számára készült, névlegesen a francia iskolásoknak, akik francia tantermekben ülnek, francia tanároktól tanulnak, francia leveg?t szívnak. Jogos a kérdés: miért lennének ezek mások ott, mint a világ többi részén?

Talán egy afrikai iskola ugyanolyan, mint egy magyarországi? Anélkül is láthatjuk a különbségeket, hogy elutaznánk Afrikába: a gondolkodás másságáról van ugyanis szó. Vegyünk egy példát: a magyar iskolákban a diákok könnyen megértik a szillogizmus lényegét, és képesek alkalmazni, míg például közép-ázsiai földm?vesek tapasztalataik alapján hoznak ítéletet, és nem állítanak olyat, amit még nem láttak – nem is értik a nálunk „logikusnak” nevezett gondolkodást (4). Hasonló eredményre jutottak más kutatók a Yucatán­-félsziget maja és mesztic lakosainál (5).

Bebizonyosodott tehát, hogy a kultúra, az a környezet, ahogy az egyén feln?, befolyással van gondolkodására, kognitív képességeire. Talán azért teljesít rosszul egy afrikai az IQ-teszten, mert nem „rászabott” kérdésekre kell válaszolnia, vagy mert egyszer?en nem érti, mit akarnak t?le.

Az intelligenciakutatás a XX. század vége felé a kognitív pszichológia (6) befolyása alá került. Az általános megközelítés azt mondta ki, hogy az intellektuális viselkedés hátterében különböz? mentális folyamatok húzódnak meg, melyek egy adott feladatnál az egyéneknél különböz?képpen (gyorsaság, pontosság) aktiválódnak – ez okozza az egyéni eltéréseket.

Howard Gardner megfogalmazása szerint az intelligencia „egy adott kultúra vagy közösség szellemében megfogalmazódó problémák és jelenségek megoldására vagy megértésére való képesség” (1993). Megkülönböztetett az agyban hétféle különálló rendszert, mint az intelligencia egymást kiegészít? összetev?it, melyek saját szabályaik szerint m?ködnek. Ezeknek a moduloknak a birtokában vagyunk képesek különféle tartalmaknak megfelel?en gondolkodni – ezek tehát lehet?ségek, melyek minden emberben jelen vannak, és a tapasztalattal fejl?dnek. E szerint megkülönböztet nyelvi, zenei, logikai-matematikai, testi-kinesztéziás (7 intraperszonális (8) és interperszonális (9) intelligenciát. Gardner elméletét látszanak igazolni azok a kísérleti eredmények, melyek szerint agykárosultaknál nem az összes fajta intelligencia sérül.

Gardner úgy gondolja, hogy a különböz? kultúrák az egyes intelligenciák eltér? kombinációit használják a mindennapok során – ez okozza az eltéréseket. Hasonló végkövetkeztetésre jutott Mike Anderson, aki szerint az intellektuális kompetencia fejl?désében észlelt egyéni szint? különbségek oka az eltér? mechanizmusok alkalmazása, bár szerinte nem léteznek egymástól teljesen elszigetel?dött intelligenciák. Úgy véli, az agyban egyetemes képességekért felel?s mechanizmusok találhatóak, melyek automatikusan m?ködnek s a fejl?dés során „beérnek”, és elkülönít „specifikus képességeket”, mint a nyelvi, matematikai elemek feldolgozása, vizuális és téri észlelés. Anderson az utóbbit „gondolkodásnak” nevezi, mely az intelligenciában mutatkozó egyéni különbségekért okozója, míg az intelligencia fejl?dését a modulok függvényének tartja. Például a háromdimenziós észlelés az ezért felel?s modul érésekor automatikusan megtörténik, az azonban, hogy ezt az egyén mennyire képes adott kontextusban hasznosítani (matematikai feladatban), a speciális feldolgozóképesség függvénye.

Az utóbbi két elmélet szemléletébe már beépült a kultúra, a környezet befolyásának gondolata. Hasonlóan vélekedik Robert Sternberg és Stephen Ceci is, akik szerint az ökológiai és a biológiai környezet egyaránt hatással van az információfeldolgozásra.

A fentebb felsorolt kutatásokon, teszteken kívül még számos más elgondolás született – és születik ebben a pillanatban is, hiszen az intelligencia kérdése nem megválaszolt még. Vajon létezik-e egyáltalán ez a képesség? Ha igen, örökl?dik-e? Hogyan mérhet?, ha mérhet? egyáltalán, úgy, hogy az kultúrafüggetlen, objektív legyen? Kell-e egyáltalán foglalkozni az intelligenciával, vagy érdemes lenne valami más alapján ítélkezni? Id?vel talán ez is kiderül.

Jegyzetek: 

(1)  Ez általában a vizsgált személyek valamilyen viselkedésének jellemz?je, melyet a kísérlet során mérni akarnak. Értéke a független változótól függ, mely adott egy kísérlet során, és a vezet? ellen?rzést gyakorol felette. Úgy is mondhatnánk, hogy a független változó az „ok”, a függ? változó az „okozat.”

(2)  Megbízható (reliábilis) egy teszt, ha mindig megismételhet?, és közel ugyanazokkal az eredményekkel szolgál.

(3)  Érvényes (valid) egy teszt, ha valóban azt méri, amit a vizsgálatban mérni akarunk.

(4)  A következ? kérdést tették fel a földm?veseknek: „Északon minden medve fehér. A barátom északon járva látott egy medvét. Milyen szín? volt a medve?”. A megkérdezettek nem voltak hajlandóak értelmes választ adni, arra hivatkozva, hogy nem állíthatnak semmit, míg saját szemükkel nem gy?z?dtek meg az állítás igazáról. (Luria, 1976)

(5) A vizsgálatot D. Sharp, M. Cole és C. Lave végezték 1979-ben.

(6) A pszichológia egyik ága, mely a mentális folyamatokkal, az észleléssel, emlékezéssel, gondolkodással foglalkozik, ezek hátterét, hatását kutatja.

(7)  Képesség arra, hogy testünket, vagy annak részeit problémamegoldásra használjuk.

(8) Saját érzéseink, szándékaink azonosításának képessége.

(9) Más emberekt?l származó érzések, vélekedések, szándékok felismerésének és megkülönböztetésének képessége.

Felhasznált irodalom:

Atkinson és Hilgard: Pszichológia, Osiris Kiadó, 2005, 3.átd. kiad. (12. fejezet)

Michael Cole: Kulturális pszichológia, Gondolat Kiadó, 2005 (2. fejezet)

A pályamunka szerz?je az ELTE Pedagógiai és Pszichológiai Kar pszichológia szakának  els? évfolyamos hallgatója