Megbomlott narratívák

Naplót írni sokféleképp lehet. Mégis, néhány bekezdés erejéig most hanyagoljuk a vitaindító blogok z?rös világát, és forduljunk a „Kedves naplóm” típusú bejegyzések sokkal romantikusabb z?rzavara felé. Végs? soron minden ilyenfajta napló történet. Olyan elbeszélés, melynek f?h?se a naplóíró maga, a cselekmény pedig életének h? lenyomata, véget nem ér? folytatásos regény formájában. A lelkes történetíró ezen oldalakon rendezgeti és rázza mondatokba a közelmúlt történéseit, azokkal kapcsolatos érzéseit, gondolatait. A világ eseményei a naplóban az én viszonylatában jelennek meg, értelmes, összefügg? meseként.

Sajátosan emberi gondolkodásmód ez – olyannyira, hogy Jerome Bruner valamiféle genetikai hajlamot feltételezett amögött, ahogyan az ember minden észlelt, tapasztalt, küls? és bels? jelenséget összefüggéseiben vizsgál, és nyelvi úton elbeszélhet? történetté szervez. Vagy amint Hardy fogalmaz: „narratívákban álmodunk és álmodozunk, narratívákban emlékezünk, narratív formájúak az el?érzeteink, narratívákban remélünk, esünk kétségbe, hiszünk, kételkedünk, tervezünk, módosítunk, kritizálunk, alkotunk, pletykálunk, tanulunk, gy?lölködünk és szeretünk.” (Narratívák 5., Kijárat Kiadó, 2001)

Aki a narratív pszichológia szemüvegét veszi föl, mindenhol történetet lát. Ezen irányzat felfogása szerint az ember személyazonossága, identitása is narratívákból épül föl. Ebb?l a szemszögb?l nézve: ahogyan egy nemzet identitása a közös és közismert mondákon, történelmi tényeken, vagy akár múzeumi tárlatok tárgyszer? elbeszélésein alapszik, éppúgy a személyes identitás, az egyén személyiségképe is az átélt események, cselekvések, emlékek rendezett sorából, vagyis felidézhet? és elmesélhet? történetekb?l – narratívákból áll. Ez a szemléletmód az, ami lehet?vé teszi, hogy a naplóírást a pszichológia úgy értelmezze, mint önmeghatározó, identitásképz? cselekvést – hiszen a napló végül is nem más, mint az egyén saját történetgy?jteménye, életének személyre szabott múzeuma.

Ha azt vesszük alapul, hogy egy „normális”, átlagos napló nem más, mint egy lenyomat gazdájának történetekben meghatározott identitásáról, akkor felmerül a kérdés: mi a helyzet abban az esetben, ha egy személyiségzavaros ember ír naplót? Kézenfekv? lenne a válasz, miszerint egy ilyen, „beteg” napló nem más, mint a kudarcot vallott önmeghatározás papírra vetett bizonyítéka. Eszerint például egy skizofrén feljegyzései tekinthet?k a valamilyen okból kialakult elmebaj nyelvi megnyilvánulásának, mely illusztrálja a tényt, hogy az egyén képtelen megszervezni személyiségének koherens narratíváját.

De érdemes volna talán egy csavarral megközelíteni a kérdést, és megvizsgálni azt a lehet?séget, amikor nem az egyén alkot narratívákat, hanem a narratívák alkotják meg az egyént. A narratív pszichológia ugyanis nyitva hagyja a kérdést: honnan erednek életünk történetei? Valóban mi hozzuk létre azokat, tudatosan, a nyelv erejével? Vagy inkább készen kapjuk ?ket, és születésünkkel csupán belecsöppenünk az elbeszélések tengerébe, melyek aztán észrevétlenül belénk ivódnak?

Freud gyerekkori amnéziának nevezi azt a nagyjából hároméves korunkig tartó életszakaszt, melyr?l szinte semmi emlékünk nem marad. Elmélete szerint bizonyos traumatikus események elfojtása miatt tudatosan nem férhetünk hozzá ekkori emlékeinkhez. A narratív pszichológia más magyarázatot kínál. Az els? három év olyan id?szak, amikor a nyelv (és persze az agy) még nem érte el azt a fejlettségi szintet, amivel az eseményeket kell? hatékonysággal rendszerbe tudnánk foglalni. A tünékeny benyomások így nem ismételhet?k meg bels? monológ vagy elbeszélt történet formájában, és hamar elvesznek, vagy csak töredékesen maradnak fenn.

Az, hogy a gyerek aztán milyen élményeken megy át, milyen történéseket él meg, és ezek hogyan kapcsolódnak össze a nyelvhasználattal, nagyban függ a nevel?kt?l, illetve az egyéb nevel?dési környezett?l. A „leesett a pohár” és a „felszállunk a buszra” jelleg? kommentárok már a cselekvések és történések sikeres nyelvi megformálását jelentik. Egy óvodás gyerek, amikor sikeresen bels?vé tett bizonyos narratívákat, a kialakult forgatókönyvekb?l építkezve már leveg?ért kapkodva képes elmesélni a délel?tt jelesebb eseményeit – talán mondhatjuk: saját, megalkotott történetének éli meg azt, amibe önkéntelenül belekerült, és a nyelv segítségével megértett, körülírt.

De talán nyugodtan mondhatjuk azt is, hogy a kés?bbiekben a helyzet szemernyit sem változik. Egyre halmozódó történeteink fényében új és új, az addigi gy?jteményhez illeszthet?, kész narratívákat választunk magunknak, amiket aztán személyiségünk mélyér?l fakadó, valamilyen „bels? narratívaként” élünk meg. Ha futballcsapatnak drukkolunk, ha szül?kké válunk, ha egyetemre vagy munkába járunk, mindig valamilyen narratív sodrásba illeszkedünk bele, ám amint megtaláltuk benne helyünket, már saját élettörténetünk alárendelt részeként tekintünk rájuk – amennyiben az identitásképzés sikeres. Mert éppen itt volna meg a lehet?sége a személyiség kibillenésének, megbomlásának.

Azzal nincsen semmi probléma, ha egy-egy narratívát az egyén zökken?mentesen befogad, magáévá tesz, sajátként tart számon. De ha léteznek ilyen, bels? vagy bels?vé tett narratívák, akkor vannak küls? narratívák is – olyanok, amelyeket tarthatunk vonzónak, semlegesnek vagy velünk ellenkez?nek, de mindenképpen önmagunkon kívül állónak tekintünk. Hiszen az identitás lényege éppen az elhatárolódás – hogy én ilyen vagyok, és amolyan nem vagyok; azonosulok dolgokkal, más dolgokat pedig elutasítok. Amíg ez az elhatárolódás sikeres, a bels? narratívákból felépült személyiség stabilitása meg?rizhet?. Viszont a személyiség egységét megbontó küls? narratívák hatása nem zárható ki teljesen.

Hogy példát említsünk, a háború lehet olyan történet, amely egyszerre hatalmas tömegek életét érinti. Mint minden narratívánál, a háború esetén is megvan a lehet?ség az azonosulásra. Vannak emberek, akik képesek személyiségükkel összhangba hozni, bels?vé tenni az aktuális elbeszélési mintát, amely többek közt feljogosítja ?ket a gyilkolásra. Mások képtelenek azonosulni ezzel a szereppel, melyet rájuk kényszerítenek – elemzésünk szempontjából a háború számukra olyan, személyiségükkel ellentétes küls? narratíva, melynek mégis engedelmeskedniük kell, és amely irányítja ?ket, felborítva a bels? következetességet, a saját szabályai és múltja szerint m?köd? identitást (nem véletlen, hogy a háborúból sokan térnek vissza megbomlott elmével).

Persze ugyanígy említhetünk olyan énen kívüli narratívát, amely képes ideiglenesen, jótékony mértékben kibillenteni az embert önmagából. A m?vészet lényege éppen valami olyasmi volna, hogy az átmeneti beleéléssel hagyjuk, hogy egy színdarab, egy könyv, egy film, egy festmény beszéljen hozzánk, hogy az elbeszélés erejével belénk kapaszkodjon és felkavarjon belülr?l, hogy aztán a katartikus, személyiséget megbolygató állapot után szépen lassan visszatérjünk napi teend?inkhez, egyéni történeteinkhez.

Vaclav Nizsinszkij m?vész volt. Balett-táncosként minden mozdulatával alárendel?dött az eljátszott m?veknek, egy-egy estére teljesen feloldva önmagát szerepében. Egy, az els? világháború utáni el?adásáról felesége a következ?ket írja: „Az egész szenved? és iszonyodó emberiséget keltette életre el?ttünk. Tragikus látvány volt; megannyi eposzi mérték? mozdulat. Varázsló módjára azt az illúziót ébresztette, mintha hullarakás fölött lebegne. Az elborzadt közönség dermedten, sajátosan leny?gözve nézte…”.

Ezek a szavak talán kell?en érzékeltetik a m?vészet katartikus hatóerejét, azonban egy fontos különbséget látnunk kell. A néz?, aki saját, többé-kevésbé szilárd személyiségével beül egy el?adásra, kell? empátiával és fogékonysággal képes lehet elengedni magát, és hagyni, hogy az el?tte megjelen? történet elborzassza vagy felemelje, hasson rá, és mint küls? narratíva kölcsönhatásba lépjen egyénivé vált történeteivel. Ez a feloldódás azonban csupán részleges és visszafogott, ha a m?vész önkívületével hasonlítjuk össze. A m?vész ugyanis benne van a történetben, teljes azonosulással ? maga válik történetté, melyben egy szerep szerint cselekszik, beszél, mozog. Míg a néz? személyiségének bástyájából figyeli az eseményeket, a m?vész úgy válik részesévé azoknak, mintha saját életét az aktuális szerepre cserélné. Minden el?adással új identitást, egy személyes narratív egységén kívüli, alternatív élettörténetet fogad magába. Nizsinszkij mint egyéniség ugyanígy hullott darabjaira minden szerep eljátszásával, hogy egy rajta kívül álló narratíva, a m?alkotás, új személlyé rakja össze.

A skizofréniával diagnosztizált, egyébéként részint magyar köt?dés? Nizsinszkij Füzetek címmel megjelent naplójában nyomon követhetjük egyre inkább csapongóvá váló monológjait, identitásának hanyatlását. Érzelmi ingadozásokkal teli, szétfutó gondolatfolyamában visszatér?en Isten eszközének tekinti magát, máskor úgy fogalmaz: Istenben él, ? maga Isten. Ugyanakkor látszólag képes rögtön a következ? mondattal megcáfolni magát, mikor azt írja: „Ember vagyok.” Valójában ezeket az állításokat inkább egy felsorolás elemeinek tekinthetjük, mint ahogy ez néhol szembet?n?en meg is jelenik: „Bármint meg tudok tenni. Muzsik vagyok. Gyári munkás vagyok. Szolga vagyok. Cár vagyok. Császár vagyok. Isten vagyok. Isten vagyok. Isten vagyok. Minden vagyok. Az élet vagyok. A végtelen vagyok”.

Ha jobban belegondolunk, ezek a sorok jellegüket tekintve nincsenek messze mondjuk egy vers hangvételét?l és gondolatvilágától. Ha nem tudnánk Nizsinszkij betegségér?l, és sorait m?alkotásként kezelnénk, valószín?leg nem nyomnánk rá az ?rület bélyegét. A naplóírás hagyományának fényében viszont máris gyanús dolognak t?nik, ha valaki unalmas estéin ilyesmivel firkálja tele „emlékkönyvét”. Ady Endre nyugodtan nevezheti magát versében a halál rokonának, de amikor Nizsinszkij naplójában azt írja, „én vagyok a halál”, azt mondjuk: zavart a gondolkodása. Miben áll a különbség? Mondhatjuk, hogy Ady még tudatosan, egy-egy vers erejéig lejt táncot az ?rület szakadéka mellett, Nizsinszkij viszont már egyensúlyát vesztve kapálódzik a peremén, hétköznapjainak minden percében?

Bonyolult kérdés ez, és Nizsinszkij nem könnyíti meg dolgunkat az olyan feljegyzéseivel, mint hogy „már otthon is játszottam a bolondot”, vagy: „el akarom hitetni veled [feleségével], hogy ?rült vagyok”. De talán mindegy is, hogy Nizsinszkij elméje valóban megbomlott, vagy csak színlelte az ?rültet (vagy esetleg színlelése vált valósággá) – mindenesetre úgy t?nik, átlépett egy olyan határt, amelyhez m?vészként közel került. Olyan m?vészként, aki minden alkalommal, mikor színpadra lépett, új önazonosságot kapott; aki engedte, hogy önmagán kívül álló narratívák rajta keresztül szólaljanak meg, megbontva személyiségének egységét, mely egység aztán egy ponton túl mintha nem állt volna többé helyre a függöny lehullásával. „Minden vagyok” – írja Nizsinszkij. És személyiségének romjai fölött talán valóban ott volt a minden, amit m?vészetében magába fogadott, és amivel töredékes énképe végleg összegabalyodott.

A pályamunka szerz?je a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Pszichológia (BA), 2. évfolyamos hallgatója