A „szent beteg”

Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij az orosz és a világirodalom egyik legjelent?sebb alkotója. Csodálatosan misztikus, filozofikus és lélektani ihletettség? m?vei a mai olvasó számára éppúgy aktuális mondanivalót kínálnak, mint bármilyen kortárs szépirodalmi alkotás. Dosztojevszkijt nevezik a lélektani regény nagymesterének. Mégis milyen élményekb?l, hangulatokból és tapasztalatokból építette fel h?seit? Választ kaphatunk erre, ha megpróbálunk utazást tenni a nagy író lelkivilágába és személyiségébe.

Az orosz írón kívül nem sok olyan szerz?t nevezhetnénk meg, akinél ennyire szorosan összefonódik saját élete és az alkotás világa. Szinte minden regényében és novellájában felfedezhetünk önéletrajzi ihletettség? motívumokat, de természetesen nem ugyanolyan arányban. A következ?kben Dosztojevszkij személyiségrajzát vázoljuk fel, s ezen a sz?r?n keresztül keressük meg az adott életeseményekhez kapcsolódó, m?veiben felbukkanó motívumokat.

Nemesi családból származott, felmen?i között híres írót nem, viszont több tolvajt, gyilkost, szerzetest, és látnokot is találhatunk. Szondi Lipót, a neves magyar pszichoanalitikus, az ösztöndiagnosztika és a sorselemzés megalkotója a Dosztojevszkij család történetét elemezve arra következtetett, hogy ?sei cselekedeteit m?vei el?képének tekinthetjük. Szondi szerint ugyanis az el?dök sorsa és élete determinálja a leszármazottak tetteit és életét. Úgy vélte, hogy Dosztojevszkij azért tudta rendkívüli precizitással megrajzolni m?veiben a gyilkos karaktereket, mert a gyilkost önmagában, családja hagyományaiban hordozta. Ezt a látens gyilkossági hajlamot vetítette ki h?sei lelkébe.

Apja, Mihail Andrejevics szigorú, keser? és zsarnok katonaorvos, alakja meghatározóvá válik majd az író egész életében. Kiskorában édesanyja jelenti számára az egyetlen vigaszt. A felh?tlen, boldog gyermekkor helyett korai éveit egyfajta burokban tölti, a külvilágtól, barátoktól, tapasztalatoktól elzártan. Apja kórházi betegei jelentik a külvilággal fenntartott egyetlen kapcsolatát. Többször kiszökik hozzájuk, beszélget velük. Már kisfiúként is vonzódik a mássághoz, a bizarrhoz, a nem konvencionálishoz. Édesapjához f?z?d? viszonyát mélyen meghatározza a megvetés és a félelem. Azonban, mint kés?bb látni fogjuk, ez nála ambivalens érzelmek formájában jelenik meg, hiszen egyúttal szégyelli is azt, hogy annyira eltávolodott t?le.

Már tízéves, mikor Darovojeba költöznek. Ebben a kedves vidéki faluban kezd kinyílni számára a világ: sokat játszik a szabadban imádott testvérével, Mihaillal, barátkozik apja jobbágyaival, s?t nemesi származása ellenére teljes közösséget érez velük. Már ekkor úgy gondolja, hogy ? is a nép fia, és szervesen az orosz nemzethez tartozik.

Tanulmányait el?ször otthon, házitanító felügyelete mellett kezdi, majd egy intézetben tanul bátyjával. Az els? nagy törést az jelenti számára, amikor elszakítják Mihailtól és a szentpétervári mérnökiskolába kerül. Ez az a hely, ami egyáltalán nem neki való. A mérnöki- és haditudományok ridegségét és az intézmény személytelenségét soha nem tudja megszokni. Nagyon szeretne barátkozni társaival, de félénk viselkedése, gyanakvó természete és öntudatossága távol tartja t?le a többi fiút.

Édesanyja 1837-ben meghal, és ezzel kezdetét veszi a család széthullása. Apja elköltözik vidéki birtokukra, és teljesen alkoholizmusába temetkezik. Szinte egész nap a delirium tremens „áldásait” élvezi, hallucinációkkal, szédüléssel és téveseszmékkel kísérve. A korabeli feljegyzések szerint borzasztóan kegyetlenül bánt jobbágyaival. Egy érzékletes példával szemléltetve, ha köszönéskor levették a kalapjukat el?tte, azért botoztatta meg ?ket, mert azt hitte, hogy meg akarnak fázni, és akkor nem kell dolgozniuk, ha pedig nem, akkor a tiszteletlenség volt az ürügy a verésre. A parasztok bosszúból megölik a zsarnok urat, azonban az ügyet eltussolják. Ekkor kezd?dnek Fjodor Mihajlovics „halálrohamai”, amelyeknek központi témája a halálfélelem, tulajdonképpen letargikus álomállapotoknak nevezhetnénk ?ket. Fjodor b?nrészesnek gondolja magát a gyilkosságban, mert sokszor kívánta már apja halálát. Az apagyilkosság motívuma, valamint az emiatt érzett lelkiismeretfurdalás egész életében végigkíséri Dosztojevszkijt. Többször megjelenik m?veiben is – elég, ha csak a Karamazov testvérek Ivanjára gondolunk.

Sigmund Freud (1928) ezt a b?ntudatot a mazochizmusra, a b?ntudat ödipális forrásaira vezeti vissza. A halálrohamokat olyan büntetésérték? rohamokként értelmezi, amelyekt?l azért szenvedünk, mert egy másik ember halálát kívántuk.

Apja halálhírét hallva kezd?dnek els? epilepsziás rohamai. Mint ismeretes, ez a betegség egész életén át végigkíséri – van, amikor intenzívebb rohamok jelenlétében, máskor pedig enyhébb formában. A rohamok er?sségét az ? esetében legf?képpen a küls? környezetb?l feléje áramló ingerek, behatások, azaz az exogén stresszorok befolyásolják. Különösen fontos megemlíteni azt, hogy betegségét szenvedésnek fogta fel. Olyan szenvedésnek – vagy nevezhetjük b?nh?désnek is –, amely minden b?nt megvált és megmagyaráz. Rohamait saját beszámolójában fényl? pillanatoknak nevezi, amelyben átéli a tökéletes összhangot és a misztikus extázis utáni eszméletlenséget. Sokszor megsebesíti magát, összezúzza arcát és kezeit. A rohamok után levert, rosszkedv?, gyenge, emlékezete kihagy, és az írás is nehezen megy neki. Meg kell jegyeznünk azt is, hogy életmódja sem kedvez epilepsziájának. Többnyire éjszakákon keresztül dolgozik, és emiatt csak hajnalban fekszik le. Az eskór pedig tipikusan alvásfügg? betegség, alváshiányra vagy alvásmegvonásra még egy teljesen egészséges ember is alkalmi epilepsziás rohammal reagálhat.

Lássuk csak, mit gondol Freud Dosztojevszkij betegségér?l. Hisztériás epilepsziának nevezi, amely Fjodor neurózisának egyik tüneteként jelenik meg. A „szakvélemény” indoklása: els? epilepsziás rohama pszichés behatásra történt, és kés?bb is többnyire lelki hatásokra váltódott ki.

A Feljegyzések a holtak házából cím? m?véb?l kiderül az is, hogy szibériai fegyenc volt. Ennek el?zménye, hogy még Szentpéterváron forradalmár összeesküv?khöz csatlakozott, akikkel lázító iratokat terjesztett a nép körében. Az egész mozgalmat felgöngyölítik és Dosztojevszkijt is letartóztatják. Nem meglep?, hogy ezt is „pozitívan” éli meg: b?nh?désnek tekinti és élvezi a börtön magányát. Azonban a tökéletes magány szép lassan rombolni kezdi, és már azt sem tudja, hogy álmodik-e vagy ébren van. A revolucionistákat halálbüntetésre ítélik, ám csodával határos módon az utolsó pillanatban – már a bitófa alatt – társaival együtt amnesztiát kap a cártól. Így kerül végül Szibériába, ahol el?ször négy év kényszermunkát kell letöltenie, majd pedig még két év sorkatonai szolgálatot. Társai – akárcsak a mérnökiskolában – itt sem szeretik, zavarja ?ket nemesi származása, különcsége. Epilepsziája itt, a szibériai évek alatt éri el igazi kifejlettségét. Egy korabeli adoma szerint Dosztojevszkij egyik fegyenctársát felügyel?i arra kényszerítették, hogy keresse meg folyóba ejtett fejszéjét. Mindez úgy zajlott, hogy Fjodor és egyik barátja biztosították a rabot, tartva ?t egy derekára kötött kötélen keresztül. Ezt azonban egy odaérkez? ittas parancsnok munkakerülésnek és felesleges id?pocsékolásnak találta, és az írót társával együtt megbotoztatta. A történet szerint ez a megaláztatás váltotta ki nála egyik éjjel újból az er?s epilepsziás rohamot.

Az Omszk er?djében eltöltött évek „kettéosztják” életét, ugyanis a volt fegyenc második személyiséget öltött magára. Ez a másik személyiség azonban sokkal gazdagabb, tapasztaltabb és bölcsebb, mint a korábbi.

A két év sorkatonai szolgálat alatt ismeri meg els? feleségét. Házassága el?tt valószín?leg nem volt viszonya n?kkel. A másik nemhez f?z?d? érzéseiben is megjelenik az ambivalencia: rajongott a n?kért, de távolról szerette ?ket, mert félt t?lük. Fiatalkorát az érzéki kielégületlenség és a reménytelen vonzalmak kísérik végig. Leend? els? feleségét még férjes asszonyként ismeri meg. Rövidesen azonban váratlanul meghal a férj, és Dosztojevszkij ugyanazt a b?ntudatot éli át, mint apja halálakor. A h?n áhított n? hosszas könyörgés után feleségül megy hozzá, de ez a házasság nem a boldogságot jelenti számára, hanem a nem-szeretettséget, a n?i szeszélyeket, a féltékenységet és az egyre gyakoribb rohamokat. 1864-ban tüd?vészben meghal Maria, három évvel kés?bb pedig már újra házasembernek mondhatja magát. Második felesége Anna Grigorjevna, akivel munkája kapcsán ismerkedett meg. A n? ugyanis gyorsírói munkát vállalt Dosztojevszkijnél, majd nem sokkal kés?bb házasságot is kötnek. A takarékos, pontos, erényes Anna azonban nem a múzsa, hanem az ápolón? szerepét töltötte be mellette. Élete végéig támogatta Fjodort mind lelkiekben, mind írói tevékenységében, majd férje halála után ápolta emlékét.

A szerelem motívuma m?veiben sohasem a test vagy a lélek pihen?jeként jelenik meg. A n? helye nála Isten és a férfi között van. A n? az, aki szenvedésre, gyötr?désre ítéli a férfit, ? a kísértés. Férfialakjainak nagy része egyszerre két n?t szeret: az egyiket szánalomból, a másikat pedig szenvedélyes szerelemmel.

Rosszakarói azt is pletykálták róla, hogy er?szakot követett el egy kislányon. És valóban, ha alaposan utánajárunk, a gyermekkori er?szak és a gyermekek közötti erotika több m?vében is megjelenik. Azt azonban soha nem fogjuk megtudni, hogy ez egy régi, elfojtott emléket vagy pedig egy beteljesületlen vágyat szimbolizál-e.

A 19. század közepén még nem léteztek gyógyszerek az eskór ellen, ezért az orvosok gyakran az univerzális gyógymódot, az utazást ajánlották betegeiknek. Dosztojevszkij a doktorok tanácsára két nagy európai körutat is tett, amelyek során megismerkedett élete egyik legnagyobb szenvedélyével, a rulettel. Az els? európai utazást szeret?jével, egy fiatal egyetemista lánnyal teszi. Kapcsolatuk mer? szenvedés, mivel Paula nem szereti. Fjodor ekkor keres el?ször gyönyört a rulettben. Felfoghatjuk ezt úgy is, hogy úgy játszik a sorssal (a ruletten), ahogy a sors (a lány) játszik vele. Paulához való viszonya kés?bb egyik legnagyobb témájává válik, a szenvedélyes, de mégis jéghideg n?alak megjelenik többek között a B?n és b?nh?désben, a Karamazov testvérekben és A félkegyelm?ben is.

Játékszenvedélye a négy évig tartó második európai utazáson – immár Anna Grigorjevnával – éri el tet?pontját. Dosztojevszkij minden értelemben átlépi a határokat: mindent megkockáztat, és mindenüket eljátssza. Anna még a jegygy?r?jét, ruháit és bútorait is elzálogosítja Fjodor, azaz a rulett kedvéért. Mindezt azért teszi, mert tudja, hogy férje csak így tud írni.

Különös azonban, hogy ez az ?rjít? játékszenvedély nem kíséri végig Dosztojevszkijt egész életében. Henry Troyat életrajzíró szerint a következ? megrázó élmény oltja ki benne a rulett iránti hév lángját: gyóntatópapot keresve a templom helyett egy zsinagógába téved, „azt hiszi, a Megváltó felé vette útját, s azokkal találkozik, akik megfeszítették”.

A rulett-korszakról szóló érdekfeszít? m?ve A játékos, amely egyfajta introspektív pszichopatológiai kalauzként tárja elénk e már kórosnak nevezhet? szenvedély legmélyebb bugyrait.

Röviden tekintsük át végül Dosztojevszkij írói munkásságát. M?veinek szerepl?i mind id?tlen emberek, akik id?tlen eszméket, a világ félelmeit képviselik. Átlépnek a valóság és az álom, a természetes és a földöntúli világ határain. Elképzelhet?, hogy rohamai alatt Fjodor is e két világ peremén állhatott. Egész életm?véhez kulcs a Feljegyzések az egérlyukból cím? m?, amelyben a magányos, beteg, gonosz, föld alatti káoszban – de mégis a tökéletes szabadságban – él? ember a szenvedés útján jut a csoda közelébe, Istenhez. B?n és b?nh?dés cím? regénye szintén a tökéletes szabadság problémáját boncolgatja. A félkegyelm? f? figurája, Miskin herceg talán a legkevésbé emberi h?se. Naiv, kedves, a „világon kívül” él? messianisztikus alak ?, akit Dosztojevszkij a saját személyiségével és személyes emlékeivel táplál. Miskin is epilepsziás, ugyanúgy misztikus boldogsággal várja a rohamokat, továbbá állandó euforikus és hipnotikus állapotot érez betegsége miatt.

Az apagyilkosságnál már említett Karamazov testvérekben apja arcképét rajzolja meg az iszákos, hazug és gonosz öreg Karamazovban; a magát apagyilkosnak gondoló, kettéhasadt lelk? Ivan pedig az íróval azonos. Fjodor számára Ivan önmaga leggy?löltebb részét testesíti meg.

Dr. Tsij pszichiáter kimutatása szerint Dosztojevszkij alakjainak egynegyede idegbeteg. Olyan betegek ?k, akiknek tükrében önmagunkat ismerjük fel, egy olyan embert, amilyenek mi nem merünk lenni. Dosztojevszkij azért ragasztja rájuk a betegség-címkét, hogy elfogadjuk ?ket, cselekedeteik logikáját.

A dualizmus gondolata mind az egész dosztojevszkiji életm?vön, mind pedig az író életén végigvonul. A személyiség kettészakadása, az ember Janus-arca, azaz a démon és a szent, az alázatos és az arrogáns, a szomorú és az önhitt, az istenhív? és az ateista azonban nem csak Dosztojevszkijre jellemz?. Mindannyiunkban él ez a két arc, a jó és a rossz, a világos és a sötét, a jin és a jang, vagy nevezzük bárhogyan. Dosztojevszkij azonban legy?zte a benne él? démont, és regényei által tisztult meg a kísértésekt?l. Soha nem fogjuk megtudni, hogy h?seinek b?ntettei közül párat ? követett-e el, mindesetre az biztos, hogy álmodott róluk. Minden ember pszichés egészsége szempontjából ugyanúgy fontos az, hogy tisztában legyen saját magával, lelkének jó és rossz oldalaival, és mindent elkövessen annak érdekében, nehogy a sötétség kerekedjen felül.

A pályamunka szerz?je a Szegedi Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kar pszichológia szakának 3. évfolyamos hallgatója