Apró villanások egy „borderlány” életéb?l

Az elmúlt pár hónapban egyre gyakrabban ütötte meg fülemet a „borderline" kifejezés: kora reggeli el?adásokon, amikor még mindenki a tejeskávéját szürcsölgeti, szemináriumokon, ahol az ember lánya elsajátítja azt az életment? készséget, hogy nyitott szemmel aludjon, kellemesen zötyköl?d?s vonatutakon az egyetem felé… Hol tudományos körítéssel zúdult rám az információhalmaz, hol laikus, magukat roppant m?veltnek képzel? emberkék szájából (hiába, úgy t?nik, mi lettünk az új divathullám), valami közös mégis volt ezekben az „esetleírásokban": csupa olyan mozzanat, amely azt hiszem, semelyikünknek sem esne jól (f?leg éhgyomorra…): lenézés, sajnálkozással teli arckifejezés, esetenként gúnyos mosoly. Ám mindezen kommunikációs formák általában végzett, praktizáló pszichológusoktól érkeztek, végül is, ha már pszichológia szakra jár az ember, érthet?… De miel?tt elragadna az elkeseredett hév, nézzük meg, mit is tart err?l a betegségr?l a mai kor felvilágosult embere. Nomen est omen, nem számíthatunk semmi jóra.

Szóval BPD. Borderline Personality Disorder, avagy borderline típusú személyiségzavar, kinek melyik a szimpatikus. Magyar nyelv? szakirodalom alig, pedig már a '70-es években „felfedeztek" bennünket. Mindazonáltal nem is untatnék senkit a hosszadalmas diagnosztikus leírásokkal, mindannyian ismerjük a híres-hírhedt internetes keres?programokat, megtalálhatjuk, mi szem-szájnak ingere: hipotéziseket, elgondolkodtató vizsgálatokat, egymásnak ellentmondó statisztikákat, véres képekkel illusztrálva. Ezeknek persze vajmi közük van az igazsághoz vagy legalábbis nem képesek visszaadni azt, hogy miket él át egy beteg, aki a közhiedelemmel ellentétben nem csak „depis". A legmegbízhatóbbnak talán még mindig a DSM-IV leírása tekinthet?, amely a következ? kritériumokat említi:

? identitászavarok: az önkép, a célok és a „bels? preferenciák" zavarai és bizonytalanságai;                                                                                                               

?  intenzív és instabil kapcsolatok;                                                                                        

?  gyakori öngyilkossági fenyegetések és kísérletek;                      

?  depresszív lehangoltságok – el?térben áll az egyedüllét és az üresség érzése („félelem az egyedüllétt?l");                                                                                                                       

?  gyakoriak a potenciálisan önveszélyes viselkedésmódok (pl. költekezés, pszichoaktív szer használata, veszélyes autóvezetés, evési zavarok stb.);                                               

?  stresszhelyzetekben paranoid gondolatok, disszociatív tünetek.

Mindezekhez persze hozzájárulnak az emocionális-instabil személyiségzavarra jellemz? viselkedésmintázatok is, csak hogy mégse legyen olyan egyszer? a helyzet… ha már határmezsgyér?l beszélünk, ugye-ugye. Mert ugyan nem tartanak bennünket statisztikailag normális egyéneknek, de nehéz ránk húzni mind a neurotikus, mind a pszichotikus címkéket. S amíg az orvostudomány és a lelkes pszichológusok csapata megfeszítetten igyekszik találni számunkra egy szépen körvonalazott skatulyát, addig mi nyugodtan szenvedünk, mert elismert terápiás módszerek még nem nagyon akadnak, s?t, pszichológus legyen a talpán, aki Magyarországon be tud szerezni egy differenciáldiagnosztikai tesztet. (A skatulyákról jut eszembe, látta valaki a Patch Adams cím? filmet? Ajánlom mindenkinek, f?leg, ha els?sorban emberekkel és nem tünetegyüttesekkel óhajt majd foglalkozni.)

Ezek a rideg fogalmak nem jelentenek mást, mint hogy akit „megtalált" (a biológiai háttér ugyanis még nem bizonyított) ez a betegség, a pokol tornácán táncikál. Visszatérve a kritériumokra – lefordítva a köz nyelvére – nagyjából a következ?ket mondhatjuk: úgy ÉREZZÜK, hogy falak vesznek körül minket, fuldoklunk, belül kongunk az ürességt?l, senki nem szeret bennünket, örök vesztesek vagyunk, haszontalanok, feleslegesek (s?t, ártalmasak), nem vagyunk igazi n?k/férfiak, sodródunk, meg?rülünk… És közben TUDJUK, hogy ez mind csak téveszme. Vagy mégsem? Tény, hogy fogalmunk sincs a biztonságos köt?dés mibenlétér?l, nem tudunk felmutatni egyetlen tartós kapcsolatot sem (akár szerelemr?l, akár barátságról, szül?kr?l van szó), minden váratlantól (és f?leg mindenkit?l) félünk, a fontos helyzeteket illet?en döntésképtelenek vagyunk, érzelmi amnézia címen felejtünk, összekavarjuk a dolgokat, már néha meg sem tudjuk különböztetni, hogy valami tényleg megtörtént-e velünk vagy csak elképzeltük. Ám mindeközben igyekszünk eleget tenni a külvilág által megszabott követelményeknek, tanulunk, dolgozunk, átadjuk a helyünket a metrón. 

Néha elfog a boldog tudat, hogy ebb?l is ki fogunk mászni, mert van egy fantasztikus ember, aki fogja a mancsunkat, bármi történjék is… És ? tudja, hogy ez a bármi azt jelenti, hogy néha magunknak esünk a borotvapengével vagy éppen ?t küldjük el egy szép ?szi délután melegebb éghajlatra, örökre, mocskos szavakkal, minden valós ok nélkül (estefelé pedig felhívjuk, hogy ? a legfontosabb számunkra a világon és belepusztulunk, ha elhagy bennünket). Némi könnyebbség lesz úrrá az önáltal felforgatott lelkünkben, beballagunk az egyetemre. Megint egy óra, amit?l el?re kiver a víz, ugyanis a tisztelt tanár úr el?szeretettel emlegeti a „fajtánkat", még ha nem is passzol az aktuális témához. Talán lassan hozzá is szokunk: ha köt?dési mintázatokról van szó, ha egy tanárnak van egy érdekes esete, amelyet feltétlenül meg kell osztania huszonéves tanoncaival, biztos kapunk egy remek példát erre a zavarra, nem is beszélve az olyan alapozó órákról, mint a személyiségpszichológia. És ismét görcsbe rándul a gyomrom… Úgy beszélnek rólunk, mint a társadalom selejtjeir?l, akik bevetvén minden manipulációs képességüket (a borderline-ok köztudottan nagyfokú intelligenciával megáldott teremtmények) tönkreteszik a körülöttük lev?k életét, f?leg a szeretteikét, de „amit m?velnek, néha már egy tapasztalt szakembernek is sok". Szuper, pont ez az az érzés, amit?l reggel óta próbálunk megszabadulni. Mert félkómában, még a finom paplan alatt rájövünk, hogy tulajdonképpen nem is kéne felkelnünk. Hiszen minek is? Ez is csak egy pocsék nap lesz, semmi szüksége a világnak ránk. Nem vagyunk emberek, csak valami gerinctelen kis lények. Felesleges kilépni az utcára. Kérlek Titeket, még el se tapossatok, azt a fáradságot se érjük meg! Elkárhozottt létnek terhe nyom. És fáj. Hányinger. De menni kell. Semmi bajunk. Miért kell így szidni minket? A pedagógusok nem fogynak ki a sztorikból. Este hazamegyünk, üveges tekintettel nézünk szembe a tükörképünkkel. Ki ez a roncs? Szinte már reflexszer?en nyúlunk a vodka után és kutatjuk a cigarettásdobozt, nem mintha a tüd?nk kívánná. Meggyújtjuk, bámuljuk a puha füstöt, és várjuk a csodát. Ami persze nem jön el. A megtisztulás ezúttal is elmarad...

Kicsit elkalandoztam… Az ember azt képzelné, hogy az, aki a lélek gondjait orvosolja, nem bánt másokat, hogy ? példaérték? életet él. Pedig nem. Nem is kell, csak néha jólesne egy kis megértés vagy – ha már tanóráról van szó - egy szakszer?, közönyös leírás. Miért kell kinevetni azt, aki beteg? Nem vagyok h?s lovag, nem lobogtatom a szeretet zászlaját, de talán érdemes lenne végiggondolni azokat, amiket nagy általánosságokban mondunk bizonyos betegségekr?l, hátha érint valakit a közelünkben ücsörg?k közül. F?leg, hogy egyszer pszichológusok leszünk mi is…

A pályamunka szerz?je a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészettudományi Kar pszichológia szak 2. évfolyamos hallgatója