Egy csapat útja a Góbi-sivatagon át

2007 nyarán hét férfi (mindannyian 30 év körüliek) útra kelt a mongóliai sivatagba, hogy lóháton átszelje azt. Próbatétel elé állították akaraterejüket, t?r?képességüket, hogy kalandot, tudományos eredményeket, hírnevet, er?próbát vagy egyszer?en bels? fejl?dést találjanak.

De hogy kerül ide a pszichológia s a pszichológus, aki mindezt itthonról, biztonságból figyelte? Mi lehet a szerepe a pszichológiának egy-egy ilyen expedícióban? Hogy segítheti egy csapat életét, amikor minden lépésük kockázatot rejt magában és csak magukra számíthatnak?

Az expedíciós csapat két vezet?je régi barátok, volt már részük számos kockázatos utazásban együtt. Ezúttal egy olyan csapatot toboroztak (a szó szoros értelmében, hirdetésekkel), ahol elviekben mindenki rendelkezett egyedi szereppel és konkrét szaktudással, amiért az expedíció során szükségvolt rájuk.

A csapat vezet?je az utazás egyéb szakmai céljai mellett úgy gondolta, hogy érdekes lehet egy ilyen vállalkozás pszichológiai szemszögb?l; így felkért bennünket a lelki tényez?k megvizsgálására. Abban a percben csak azt tudtuk, hogy ebb?l a megbízásból vélhet?en érdekes tanulságok sülhetnek ki, de még nem volt számunkra világos, hogy miként. A kiindulásunk az volt, hogy az érdekl?désünket a következ? területek felé kell fordítanunk: a csapat m?ködése, az egyének személyiségjellemz?i, az egyének viszonya egymáshoz és a csapathoz, valamint leginkább a kihívásokhoz.

Mivel sajnos nem volt lehet?ségünk a csapatot elkísérni a sivatagba, így az elindulásuk el?tt és után tudtunk velük beszélgetni, pszichológiai teszteket kitöltetni. Ezek az eszközök a résztvev?k személyiségére, az egymáshoz való viszonyukra, a csoportbeli helyzetükre és annak változására, illetve a csoportszerepekre fókuszáltak. Igyekeztünk egyszer? és jól bevált módszerekhez nyúlni, hogy eredményeink egyértelm?ek és a csapat számára is hasznosak legyenek. Így kerültek eszköztárunkba a DISC® kérd?ív, a Belbin-féle csoportszerep teszt, a szociometria, és természetesen a kihívás teljesítése után felvett interjúk, hogy az el?bbieket életszer? tartalommal töltsük fel.

Az expedíció tagjai a két ötletgazda és vezet? köré szaktudásuk miatt kerültek be, ?k maguk pedig a szakács nem mindig könny? feladatait vállalták magukra. Mire lehet szükség egy sivatagi lovas úthoz Mongóliában? Kell egy lovas vezet?, aki ért a lovakhoz. Kell valaki, aki beszél mongolul és jól ismeri a kultúrájukat, szokásaikat. A sok rájuk leselked? veszély, betegség, baleset miatt szükség van orvosra is. Ezek mellett a több mint egyhónapos út során kapcsolatot is kell tartani az otthoniakkal: ezért rádiós, m?szaki szakembert is jó, ha van, aki a modern kor igényei szerint „Internetet fakaszt a sivatagban” is. Mindezek els?re egyértelm?nek t?nnek, de helyben már sok tekintetben rögös volt az út az együttm?ködéshez: a vezet? pozíciójáért folytonos volt a versengés, és sok nehézséggel járt a mongolokkal való kommunikáció, akik a csapatot két helyi lovas vezet? személyében a sivatagon át kísérték, kalauzolták. Tehát a vezet?k és egy tapasztalt barátjuk mellett volt két orvos – közülük az egyik mongol származású –, továbbá egy villamosmérnök, egy mongolista lovas szakért? is. Mindannyian egyetemi végzettség?ek, vagy akár doktorandusz hallgatók. Vagyis a csoport magasan képzett, kockázatvállaló emberekb?l állt, akiknek elviekben minden tudása és képessége megvan a sikerhez. Csak éppen az együttm?ködés az, ami nehézségeket jelenthet majd számukra, és ez az, amiben a pszichológia segíthet nekik.

Ha csoportokat vizsgálunk, nem maradhat ki eszköztárunkból a pszichológia egyik klasszikus módszere, a szociometria. Ennek lényege, hogy ábrázolni tudunk egy csoportot például rokonszenv vagy kompetencia mentén: ki kit kedvel, kivel van jó viszonyban vagy kit tart rátermettnek, jó képességekkel és tudással felvértezettnek, kihez fordulna kérdéseivel. Ezt az eljárást még Jacob L. Moreno pszichoterapeuta dolgozta ki a 20. század elején, és a magyar Mérei Ferenc tökéletesítette. A szociometria hazánkban széles körben elterjedt, legyen szó iskolai osztályokról vagy akár nagyvállalatok menedzsmentjér?l.

Ezt a módszer kétszer is bevetettük, hogy teljes képet kapjunk az expedíciós teamr?l: egyszer az elutazásuk el?tt és egyszer a hazaérkezésük után. Így láthatóvá vált, hogy hogyan változtak a viszonyok az utazás eseményeinek hatására. Többek között a fent említett két aspektus mentén (rokonszenv és kompetencia) vettük górcs? alá a csapatunk bels? kapcsolatait. Az elutazás el?tt – amikor már számos közös élményen túl voltak a felkészülés révén – mindkét tekintetben összetartó közösség képe rajzolódott ki. Nem volt senki, aki akár rokonszenv tekintetében elszigetel?dött volna (azaz akit senki sem kedvelt), vagy aki egyedül maradt volna a kompetencia mentén (akinek tudásra senki nem tart igényt, akit nem vesznek számításba). Ilyenkor a szociometria ábrája – amely pontok (az emberek) és az ?ket összeköt? kapcsolatok (rokonszenv vagy kompetensnek ítélés) hálózataként képzelhet? el – egy zárt alakzatot formál, ahol mindenki kapcsolatban áll valakivel. Azonban a hazatérést követ?en a helyzet megváltozott: az út során több konfliktus is felszínre került, ami megváltoztatta a csapattagok egymáshoz való viszonyát. Egy személy el is szigetel?dött a többiekt?l: sem tudásban, sem rokonszenvben nem köt?dik már a csapathoz. Ennek hátterében számos olyan konfliktus áll, amelyekb?l ez a – kés?bb peremre szorult – résztvev? került ki vesztesen. Úgy, ahogy minden iskolai osztályban van valaki, akit kiközösítenek. Ellenben itt éppen az látszik, hogy egy ilyen magasan képzett, érett emberekb?l álló, felkészült közösség is ugyanúgy megteszi ezt azzal, aki gyengébbnek bizonyul a harcban. Számára ez az út nem kellemes élményként, hanem vesztes konfliktusok sorozataként maradhat meg.

Feladatunk elvégzése során használtunk egy kérd?ívet a viselkedési stílusról (DISC-kérd?ív), melynek segítségével mindenkir?l kirajzolódott egy viselkedési profil arról, ahogyan a társaihoz viszonyul, ahogyan kommunikál velük, amivel meg lehet meggy?zni, és ami vezeti a cselekedeteit.

Ezek alapján elmondhatjuk, hogy a csapat tagjai sok tekintetben hasonlóak, mondhatni a vezet? a hozzá közel álló viselkedési stílusúakat gy?jtötte össze. Jobban belegondolva, ez így szokott lenni: azok a szimpatikusak számunkra, akik hozzánk hasonlóak, úgy viselkednek és gondolkodnak a világról, ahogyan mi magunk tesszük. Ez történt tehát az expedíciós csapatunkkal is: egy kivétellel mindenki domináns viselkedési stílusú, azonban csak egy lehet az, aki a vezet? szerepét betölti. Egy személy kivételével mindenkire jellemz?, hogy er?s akaratú, határozott, és a dolgokat csinálni szereti, az eredményt pedig elérni – amiért pedig hajlandóak versengni is egymással. Mindössze egy valaki lóg ki a sorból, a csapatunk mongol tagja, aki ugyan már jó ideje Magyarországon él, de a kultúra, amelyben feln?tt, az a hazájához, Mongóliához köti. Másképp látja a világot, és másképp is viselkedik az emberekkel, más dolgok fontosak neki: számára szabályok és rendezettség az els?dleges az egyéni sikerhez és teljesítményhez képest. Ezek alapján látjuk, hogy csapatunkban többen is kézben szerették volna tartani az irányítást, függetlenül attól, hogy ez a szerepük vagy sem. És látjuk azt is, hogy bekerülve egy más kultúrába, ez bizony ellentétek forrása is lehet – és lett is.

A csapat különlegességét a csoportszerepek alakulását mér? Belbin-féle kérd?ív is tükrözte. Ennek kitöltésekor mindenki eldönthette, hogy mennyire érzi az egyes állításokat önmagára nézve igaznak; majd a válaszokat kiértékelve feltérképeztük a csoportban el?forduló szerepeket. Az expedíció négy tagja is úgy vélte, az ún. Vállalatépít? szerepét sikerült betöltenie, akir?l azt érdemes tudnunk, hogy fegyelmezett, lelkiismeretes, realista és gyakorlatias, emellett kit?n? a szervez?készsége és képes a vezet?i feladatokat ellátni. Meglep? módon több jelentkez? akadt a Serkent? szerepére is, aki a csoport aktív, dinamikus, a hatékonyság hiánya ellen küzd?, türelmetlen és er?szakos személyét jelenti. Elmondhatjuk, hogy h?seink a másodlagos szerepeket is csak részben osztották el egymás között, ugyanis hármójuk másodsorban Forrásfeltáróként jellemezte magát, vagyis egy olyan fontos csoporttagként, aki kommunikatív, extrovertált és jó kapcsolattartó. Természetesen egy jól m?köd? team azt is igényli, hogy valaki képes legyen a súrlódásokat elhárítani, valamint megfelel?en reagálni a különböz? személyiségekre – szerencsésen utazóink között akadt egy ilyen Csapatjátékos, bár igaz, csak másodlagos szerepében.

Mit is mondhatnánk összességében vizsgálódásunk eredményeir?l? Tipikus Apolló-teammel állunk szemben; vagyis különösen intelligens és magasan képzett, egymással verseng? férfiak kerültek egy csoportba az expedíció teljesítésének céljából. A formáció el?nyét az adja, hogy bármelyiküket is nehéz helyzet elé állítjuk, biztosak lehetünk benne, hogy fejlett kritikai gondolkodásról és rendkívüli problémamegoldási készségr?l fog tanúbizonyságot tenni. Azonban az már egyáltalán nem biztos, hogy hatékonyságuk más, például személyközi területen is megmutatkozik, emellett sok esetben bocsátkoznak medd? vitákba intellektuális alapon. Beszámolóik szerint olykor „rosszul m?ködtek” a csoporton belüli konfliktusok kezelését illet?en, és eleinte a mindennapi feladatok elvégzésének szervezése és elosztása sem volt problémamentes. A kutatások szerint az ilyen csoportok nem szoktak az átlagosaknál jobban teljesíteni.

Mindenesetre azt elmondhatjuk, hogy az expedíció vezet?je önmagához hasonló jellemz?kkel bíró társakat keresett, akik képesek voltak a legjobbat nyújtani szakemberként (funkciót tekintve), azonban a teamen belüli kategóriák közül leginkább ugyanazokba estek (hasonló szerepek betöltése), ilyen módon a csoporton belüli együttm?ködés nem volt zökken?mentes.

Arra, hogy miként gondolkodjuk az emberekr?l, amikor számukra új élményekkel kerülnek szembe, az ún. komfort zóna modell kínál egyszer? keretet. Ezt a modellt tipikusan a szervezetfejlesztésben használják, abban is az ún. outdoor tréningek esetén. Ezek során a résztvev?ket a szabadban, kalandparkba ill? nehéz feladatoknak vetik alá, és arra kíváncsiak, hogy vajon mikor tanul az egyén a legtöbbet a helyzetb?l. A komfort zóna modell három szintre osztja az élményeinket. Az els? típusba tartoznak a komfort zónánkban lév? élmények: itt biztonságban érezzük magunkat és néha unottan végezzük mindennapi rutintevékenységeinket anélkül, hogy ez megterhelne bennünket, vagy akár tanulnánk bel?le. A következ? szint a tanulási zóna: ide akkor kerülünk, ha olyan új élményekkel, feladatokkal, kihívásokkal találkozunk, amelyek már némi megterhelést, izgalmat és kockázatot rejtenek magukban, de kíváncsiságunk és tanulási vágyunk el?re hajt bennünket, mivel a cél nem elérhetetlen. Ebben a zónában tanul az ember a legtöbbet, megismer új dolgokat, de nem érik teljesíthetetlen, félelmetes és esetleg sokkoló kihívások. Végül következik a pánik zóna, amely a legtávolabb áll rutinos életünkt?l: ilyenkor olyan teljesíthetetlennek t?n? kihívásokkal szembesülünk, amelyek rémiszt?ek, és az egyetlen cél a félelem csökkentése. Ilyen széls?séges terhelés mellett nem tanul az ember, csak menekül. Látható, hogy nem érdemes túl veszélyes helyzetbe kényszeríteni valakit, hiszen annak nem tanulás, hanem ijedtség a vége.

Csapatunk esetében az interjúk során feltettünk néhány kérdést arról is, hogy ?k vajon hogyan élték meg az utazást, és válaszaikat igyekeztünk a komfort zóna modell keretében értelmezni. Mindenki számára akadt az út során olyan helyzet, amelyet komfort zónaként élt meg, ahol biztonságban érezte magát, s?t csapatunk mongol tagjának az egész út ilyen volt, hiszen ? hazalátogatott, s nem el?ször tett meg hasonló utat lóháton a Góbi-sivatagban. Tanulási zóna tekintetében már elmosódottabbak a határok, egyes tagok számára az út egésze annak tekinthet?. A pánik zóna – amikor a félelem uralkodott el – kis kivétellel a sivatagba való megérkezés és az ott töltött els? éjszaka volt. Ez volt az a pont, amikor szembekerültek az el?ttük álló feladattal, a sivatag keresztüllovaglásának nehézségeivel és veszélyeivel, de ez a sokkoló állapot egyben össze is rázta a csapatot, és tisztázta a szerepeket.

Azt lehet mondani, hogy volt lehet?ségük megtapasztalni határaikat, ezeken átlépve a félelmet, de a tanulás élményét is, amikor saját képességeik korlátait kitolják, és új kihívások elé néznek, immár bátrabban.

Mit mondhatunk vizsgálódásaink egészér?l? Esettanulmányunkban egy olyan teammel ismerkedhettünk meg, amelynek minden tagja magasan képzett, motivált azonban egymással verseng?. Mindemellett egyvalaki perifériára szorult…

Habár az expedíció sikeres volt, hiszen a csapat átszelte a sivatagot és célt ért, ám a hatékonysága bizonyos területeken megkérd?jelezhet?. A csapattagok egymáshoz és a vezet?höz való viselkedésbeli hasonlósága, a versengés folyamatos jelenléte, valamint a kulturális különbségek és nyelvi nehézségek nem megfelel? kezelése számos konfliktust szült.  

Természetesen nem hagyhatjuk figyelmen kívül munkák korlátait sem. A csapat „m?ködése” közben nem lehettünk jelen, így a kommunikációról és egyes problémás helyzetekr?l nem szerezhettünk közvetlen benyomást, és nem is vethettünk be a terepen mér?eszközöket.

A pszichológia segítségével ezáltal néhány kezdeti lépést tehettünk az extrém és kockázatos helyzetekben sikert elérni akaró csoportok m?ködésének, valamint konfliktus- és stresszkezelési módszereinek feltérképezése felé. Tapasztalataink a kés?bbiekben felhasználhatók hasonló teamek felkészítésében, más expedíciók szervezése során, vagy akár a munka világában is.

Olvasásra ajánlott:

Belbin, M. (1998) A team avagy az együttm?köd? csoport. SHL, Budapest.

Mérei F. (2001) Közösségek rejtett hálózata: szociometriai értelmezés. Osiris, Budapest.

A pályamunka szerz?i közül Hámornik Balázs Péter doktorandusz,  Kóbor Andrea pszichológushallgató