Szerethet? vagyok (!)?

"A testi sértésekr?l készíthet? látlelet, így az is megállapítható, hogy hány napon belül gyógyulnak, de ki mondja meg egy szóról, egy hangsúlyról, egy vállvonogatásról vagy egy röhögésr?l, hogy meddig lehet utána életben maradni, s miféle bels? vérzésekbe hal bele ilyenkor az ember?”" (Ancsel Éva)

Az emberiség évezredes problémaköre, ennek ellenére a tudomány csak az elmúlt évtizedekben kezdett foglalkozni a gyermekek bántalmazásával. A vizsgálatok három – fizikai, szexuális és érzelmi - területre vonatkoznak. Bár az érzelmi bántalmazás önmagában is el?fordulhat, s a fizikai és szexuális bántalmazás soha nem jelenik meg nélküle, rejt?zköd? természete miatt mégis sokkal kisebb figyelmet vívott ki magának. Egy 2005-ben készült felmérés szerint Magyarországon a bántalmazott gyermekek csaknem 58 százaléka érzelmi, 40 százaléka fizikai, 2 százalék pedig szexuális abúzust élt át (Herczog, 2007). 10 évvel korábbi felmérések eredményei pedig arról szólnak, hogy a Magyarországon él? gyermekek 20 százaléka érzelmileg, 25 százaléka fizikailag, 5 százaléka pedig szexuálisan bántalmazott. A probléma mértékét jelzi az ezredfordulót követ?en végzett ENSZ-felmérés, miszerint kicsiny hazánk dobogós helyen áll a gyermekekre veszélyes nemzetek listáján – a vizsgálatban részt vev? 27 ország közül a 23. helyet foglaltuk el. Mindezek alapján bizton állíthatjuk, hogy a gyermekek lelki bántalmazásának felismerése felbecsülhetetlen jelent?ség?. A mai napig keveset hallunk, tudunk róla, és éppen ez a rejtettség, a probléma iránti csekély érdekl?dés eredményez alattomos pusztítást a gyermekek lelki fejl?désében.

De mit is nevezünk érzelmi bántalmazásnak? Az érzelmi bántalmazás magját a szül?k verbális támadásai jelentik. Az egyik lehetséges módja annak, ahogy a szül?k érzelmileg bántalmazhatják gyermekeiket, a gyermekek felé irányuló negatív kommunikáció. Ide tartoznak a becsmérlések, a negatív tartalmú kritikák, a szidalmazás, olyan „becenevek” használata, ami a gyermeknek fájdalmat okoz, a gyermek negatív tulajdonságokkal való felruházása, vagy a képességein való élcel?dés. Ebbe a kategóriába soroljuk a szül?k gyermekükkel, vagy a gyermek megszületésével kapcsolatos negatív érzéseinek, kívánságainak a kifejezésre juttatását – például a "Bárcsak ne születtél volna meg!" felkiáltásokat, a szül? általi felel?sségre vonást, b?nbakképzést, és a másokkal történ? negatív összehasonlítást is. Sok esetben megtörténik, hogy a szül?k ezeket a sértéseket a humor álarca mögé bújtatva fejezik ki, miközben saját tetteiket, és a gyermek érzéseinek jogosságát elhazudtolva biztosítják a gyermeket arról, hogy ?k "Nem bántanak, csak viccelnek!" (Forward 1989).

Az érzelmi bántalmazás egy másik lehetséges módja, amikor a szül?k túlzott elvárásokat támasztanak gyermekeikkel szemben – amikor a szül? figyelmen kívül hagyva a gyermek életkorából, személyiségéb?l adódó képességeit egy id?sebb korú gyermekre jellemz? képességeket vár el t?le. A gyermek szükségleteinek és adottságainak ignorálása már önmagában helytelen szül?i viszonyulási módnak tekinthet?. Ezekben az esetekben azonban a szül?k legtöbbször elvárásaik sikeres teljesítéséhez mint feltételhez kötik szeretetüket. Így a szül?k által teremtett, a kudarcélmények sorozatát biztosító helyzetek mellett a gyermek még a szül?i szeretet meglétében sem találhat megnyugvásra.

A túlzott elvárással találkozók sajátos csoportját jelentik a partneresített és a szül?sített gyermekek. Míg a túlzó elvárással szembesül? gyermek megmaradhat gyermeki szerepben, addig a partneresített és szül?sített gyermek elveszti gyermeki identitását. A partneresített gyermekek a szül? társas kapcsolati hiányát hivatott pótolni. Ezek a szül?k jellemz?en barátként tekintenek gyermekükre, és problémáikat velük igyekeznek megbeszélni. A szül?sített gyermekek egyik csoportját azok az id?sebb korú gyerekek jelentik, akik a fiatalabb testvérek nevelésébe kapcsolódnak be, mintegy szül?segéddé válnak. ?k hordják iskolába, óvodába testvéreiket, segítenek a házi feladatuk elkészítésében, vagy éppen elmennek a szül?i értekezletre szüleik helyett. Másik csoportjukat azok alkotják, akik egyik vagy mindkét szül?r?l gondoskodnak. Ilyenkor a szül? úgy tekint a gyermekére, mintha az az ? saját édesanyja vagy édesapja lenne és a szül? a gyermek szerepét magára vállalva vesz részt kapcsolatukban. Mindennek következtében a gyermek elveszíti gyermeki lényét és a róla gondoskodó, érte felel?sséget vállaló szül?t (Napier, 1990). Ezek a szül?k gyermekeik pszichés határait, egyediségét figyelmen kívül hagyva túl korai elszakadást, önállósodást, s?t gondoskodást várnak el t?lük, és olyan felel?sséggel terhelik meg ?ket, amire még nincsenek felkészülve.

Az „ellopott gyermekkor” esetei közé tartozik a szül?i ridegség megtapasztalása, amikor a gyermek azt éli meg, hogy a szül? elérhetetlen számára. Ezeket a szül?ket gyermekeik irányában az indifferens hozzáállás, inadekvát érzelmek nyújtása, ignoráló attit?d jellemzi. Az ily módon elutasított gyermekek fejl?désük során azt tanulják meg, hogy a magány egy biztonságos állapot, és

attól való félelmükben, hogy újra át kell élniük az elutasítást, távol tartják magukat másoktól, ami elszigetel?déshez vezet (Napier, 1990).

Összességében elmondható, hogy az érzelmileg bántalmazó szül?t a gyermek iránti nem megfelel? vagy negatív attribúció, az érzelmi elérhetetlenség, válaszkészség hiány, a gyermek egyediségének, pszichológiai határainak felismerésére és elfogadására való képtelenség, valamint a nem megfelel? fejl?dési elvárás jellemzi (Baker, 2009).

Felmerülhet az Olvasóban a kérdés, hol húzódik a határ a sok esetben ártatlannak látszó szidás, a szül?k nevelési célzattal használt büntetési eszközei és a súlyos bántalmazás között? A legfontosabb a folyamat fennállása, vagyis annak a kérdésnek az eldöntése, hogy milyen gyakorisággal alkalmazza a szül? például a szidást a büntetés eszközéül, milyen gyakran rideg gyermekével szemben, vagy éppen kapcsolatukat milyen mértékben jellemzi a szerepek tisztázatlansága, esetleg megfordulása. Bántalmazásnak tekintjük azt, amikor a szül?i bántás, a gyermek felé irányuló negatív viszonyulás nem a szül? egyszeri helyzetmegoldását, túlkapását jelenti, hanem huzamosabb ideig fennálló, krónikussá váló verbális vagy nem verbális agresszióját.

Milyen következményekkel jár az, amikor a szül?k túlzásba viszik a sok esetben ártatlannak látszó szidást, a nevelés "szolgálatába" állított fegyelmezési eszközök alkalmazását? A fent bemutatott szül?i mondatok, elvárások kivétel nélkül azt az üzenetet hordozzák a gyermek számára, hogy "Te és a te érzéseid, tetteid, gondolataid rosszak, elutasítandók, nem szerethet?k, vagy egyáltalán nem is léteznek." A gyermek azt éli meg, hogy csalódást jelent a szül?k számára, nem elég jó a szül?i szeretetre, értéktelen, nem méltó arra, hogy figyeljenek rá (Herman, 2003). Az érzelmileg bántalmazott gyermek nem élheti át a "szeretik, mert létezik" megnyugtató érzését. Helyette ezek a gyermekek elhiszik, majd bels?vé teszik szüleik feléjük irányuló viszonyulási módját, mindazt, amit a szüleik róluk mondanak: a kritikusságukat, a cinikusságukat, a sértéseiket, minden bántásukat. Meggy?z?désükké válik, hogy rosszak, értéktelenek, és hogy hiba volt megszületniük. Ezek a bels?vé tett sértések görbe tükrökként szilárd alapjául szolgálnak a sérült önértékelésnek.

 2010-ben végzett vizsgálati eredményeink alapján, mely az érzelmileg bántalmazott gyermekek megküzdési stratégiáinak vizsgálatát t?zte ki célul, elmondhatjuk, hogy a magukat érzelmileg bántalmazottaknak megélt gyermekek jellemz?en nagyobb mértékben érzik, hogy ?k a felel?sek a családi viszályokért, a szüleik feléjük irányuló verbális bántásáért, szemben nem bántalmazott társaikkal. Emellett megküzdési stratégiáikat – melyeket a számukra stresszt okozó helyzetben azért alkalmaznak, hogy általuk a pszichés jóllétüket helyreállítsák – kevésbé érzik hatékonynak, vagyis kevésbé érzik azt, hogy akár a kialakult helyzetet, akár saját érzéseiket meg tudnák változtatni. Mindez a bántalmazott gyermekek b?ntudatát, tehetetlenségérzését fokozza. Ezzel párhuzamosan a megküzdési stratégiák közül gyakrabban alkalmaznak hosszútávon kevésbé konstruktív típusokat, mint amilyen a problémahelyzet elkerülése, érzelmeik elfojtása, tagadása, de el?fordul a negatív események miatti rágódás, aggódás is. Mindez kés?bbi szorongásos, fóbiás, szomatizációs zavar, depresszió megjelenését valószín?síti.

Az elutasítás, a közöny, a szeretetmegvonás következtében a gyermekek a düh, az elkeseredettség, a kiszolgáltatottság, a tehetetlenség mellett a remény, a vágy és a várakozás érzéseinek széles skáláját élik meg – a családban élni magányosan és kiszolgáltatottan, közben reménykedve várni a meg nem kaphatóra, az összetört lelk?ek sajátja.

A szül?i érzelmi bántalmazás a gyermekek életében folytonos harcot szül: a "születésük jogán jónak és szeretettnek lenni" érzésének hiánya az, aminek helyreállításáért, az anyai vagy apai áldás megszerzéséért folyik a végeláthatatlan küzdelem. Azért az áldásért, ami elengedhetetlenül szükséges lenne a szül?kr?l való leválás folyamatában. Azonban a bántalmazó kapcsolat felett érzett b?ntudat – amit a szül?k alakítanak ki gyermekeikben a felel?sségre vonásaik alkalmával –, a szül?i elfogadás megszerzéséért folytatott kétségbeesett próbálkozás mintegy köt?anyagként a bántalmazó családhoz láncolja a gyermeket. Sok esetben el?fordul, hogy a gyermekek folyton visszatérnek a szül?i házba a rég megérdemelt elismerés reményében, ezzel azonban megteremtik a lehet?ségét, hogy a szül?k ismét a legkegyetlenebb fegyverükhöz, a szavakhoz nyúljanak, és tovább rombolják gyermekeik önértékelését.

Az anyai szerep betöltése a legnemesebb feladatok közé tartozik. És ez valóban így van, hiszen a stabil, önálló, szeretni tudó és szerethet? Én megszületését az anya megért?, támogató odafordulása teszi lehet?vé a gyermek számára. A korai anya-gyermek kapcsolat lenyomatait egész életünkben lelkünkben hordozzuk, függetlenül attól, hogy milyennek láttak bennünket csecsem?ként, kisgyermekként, és ez a korai lenyomat az, amihez mint biztos kiindulási ponthoz visszatérünk önmagunk meghatározása, az önmagunkhoz való viszonyulás kialakítása alkalmával, mert ahogy Winnicott (1965) írja: "Amikor a tükörbe nézünk, nemcsak magunkat látjuk, hanem azt is, ahogy anyánk tekintett ránk… Az én lényegében az anya szemeiben és arcán ismeri fel önmagát, és kés?bb az igazi tükörben, amely anyja arcát jeleníti meg." De éppen ebben a nemességben rejlik a legnagyobb felel?sség is. Hiszen, ha a bántalmazás, a bántalmazó attit?d egyes megnyilvánulási formái, vagy a gyermek felé irányuló látszólag ok nélküli negatív érzések megjelennek az anya és gyermeke között fennálló törékeny kapcsolatban, akkor az a kapcsolatot az anyai "tükör"-szerepben megsokszorozódva rombolja szét. Mindez pedig olyan veszteségeket okoz, ami utólag csak nehezen pótolható.

Joggal érkezik a kérdés, mi késztet egy szül?t arra, hogy gyermekét ilyen megdöbbent? módon, és sok esetben a brutalitásig fokozódó mértékben utasítsa el? Korábban ezeket a szül?ket "rákos lelk?eknek" címkézték. Ma már a szakemberek differenciáltabban szemlélik a lehetséges okokat: a legtöbb esetben a tudattalanul kialakuló és zajló folyamatok hátterében a gyermek szükségleteivel kapcsolatos hamis elképzelések, a szül?k hiányos tapasztalatai mellett a család rossz szociális környezetét, az anyai depressziót, a gyermek krónikus betegségét is megemlítik a bántalmazás okaként (Cicchetti és Valentino, 2005). A transzgenerációs körre, vagyis a gyermekek felé irányuló bántalmazó viszonyulás generációról generációra történ? átörökítésének veszélyére a legtöbb szakember felhívja a figyelmet. A bántalmazó szül?k sok esetben maguk is bántalmazottak voltak gyermekként. A szül?k, akik szintén szül?i bántásban, elutasításban részesültek, a szül?i áldás, elfogadás megszerzésének képtelenségét hagyják örökül gyermekeikre. Szül? és gyermeke osztozik a magára hagyatottság és a hiány élményében, mely táptalajt jelent a családok életét megmérgez? érzelmi bántalmazás megjelenéséhez. A családokban többnyire rejtetten és emberölt?kön átível?, alattomosan pusztító problémáról van szó.

A bántalmazott gyermeki lét felismerése jelentheti az els? lépést a transzgenerációs kör megtörésének folyamatában. Legalább ennyire fontos annak felismerése, hogy a szül?kt?l csak az esetek igen kis százalékában kapható meg a vágyott elfogadás, a feltétel nélküli szeretet, hiszen ?k maguk is éppen ebben szenvedtek hiányt, emellett legtöbben bántalmazó attit?djükre, viselkedésükre is "vakok". Ahhoz, hogy a szül?i érzelmi bántalmazásban érintett gyermekek feln?ttként "elég jó" szül?kké tudjanak érni saját gyermekeik számára, olyanokká, akik érzékennyé válnak a gyermekük valós szükségleteire, képessé arra, hogy észrevegyék a gyermek fejl?désében bekövetkez? változásokat, figyelemmel legyenek gyermekeik pszichés határaira, és ehhez hangolják saját elvárásaikat, hogy egyedülállóságuk, megismételhetetlenségük gazdagító élményét megélhessék, a mindenkiben ott él? gyermek "elég jó" szül?jévé kell válniuk. Mindez pedig a bels?vé tett bántalmazó szül? megszelídítésén, pozitív áthangolásán keresztül valósulhat meg. Az út végén pedig megkaphatják, amit oly kétségbeesetten vágynak: végül el tudják hinni és át tudják adni a következ? generáció tagjainak az érzést, hogy: Szerethet? vagyok!

Irodalom:

Baker, A. L. J. (2009). Adult recall of childhood psychological maltreatment: De?nitional strategies and challenges. Children and Youth Services Review, 31, 703–714.

Cicchetti, D., Valentino, K. (2005). An ecologiacal-Transactional Perspective on Child Maltreatment: Failure of the Average Expectable Environment and Its Influence on Child Development. In.: Cicchetti, D., Cohan, D. J. (szerk): Developmental Psychopathology. Risk, Disorder and Adaptation, 3. kötet. 129-203.

EJF (2006). A gyermekbántalmazás felismerése, megel?zése, kezelése. [online], «url cím»: http://www.ejf.hu/hefop/tantargyak/gyermekbantalmazas/02_rossz_banasmod_... problemak.html#_ftnref1. letöltés dátuma: 2010. március 23.

Forward, S. (1989). Mérgez? szül?k. Budapest: Háttér Kiadó

Herczog, M. (2007). Gyermekbántalmazás. Budapest: Complex Kiadó

Herman, J. (2003). Trauma és gyógyulás. Budapest, Háttér Kiadó – Kávé Kiadó – NANE Egyesület Napier, A. Y. (1990). A törékeny kapcsolat. Budapest: Animula Kiadó

Winnicott D. W. (1965). Az egyén fejl?dése és a család. Budapest: Animula Könyvkiadó

(A Mindennapi Pszichológia 2010. évi pályázatának díjnyertes dolgozata. A szerz? az SZTE BTK Pszichológiai Intézet V. évfolyamos hallgatója)