A világegyetem titka a szeretetben

Frissítve: 2015. 08. 24.

Az érett szeretet olyan egyesülés, amelynek során az ember nem olvad bele egy másik emberbe, istenbe vagy vezérbe, hanem mego?rzi integritását, egyéniségét, önmagát.

A „világegyetem titka megragadhatatlan”

Fromm számára a legalapvet?bb kiindulópont: minden ember f? szükséglete, hogy legy?zze a magányt. Azonban mindenkit feszít a kérdés, hogy hogyan? Valójában számos lehet?ség adódik az elkülönülés leküzdésére, azonban a legtöbbjük a szociálpszichológus szerint csak pótlék, amely nemcsak káros, de veszélyes is, például a kábítószer, az alkohol vagy a túlhajtott szexualitás, ahol az „orgiasztikus feloldódásban megvalósuló egység” csupán átmeneti. A teljes válasz a személyek közötti valódi egyesülés, a másik személlyel való magasabb rend? összeolvadás megvalósításában rejlik, ami pedig nem más, mint a szeretet.

Hirdetés

A szimbiotikus egyesülés formái

Korántsem egyértelm?, mit értünk szereteten, nem értjük-e félre, mit is jelent ez. Fromm szerint akkor érjük jól a dolgot, ha a „lét kérdésére adott választ értjük” szereteten, s nem azokat az éretlen formákat, amelyeket inkább szimbiotikus egyesülésnek nevezhetnénk. Az ilyen egyesülés kétféle lehet. Passzív formája a behódolás, avagy a mazochizmus, amikor az egyén az elkülönültség kibírhatatlan érzése elo?l úgy menekül, hogy birtokává, alattvalójává teszi magát egy másik személynek vagy hatalomnak, aki irányítja, de uralja is o?t: az ember teljes mértékben aláveti magát. „? minden, én semmi, kivéve amennyiben az o? része vagyok” írja Fromm a Szeretet m?vészetében. Így tudok részévé válni az ? nagyságának, a hatalmának, biztonságának, amellyel ugyanakkor csak azért rendelkezik, mert én felruháztam vele, az én hitemt?l duzzad a hatalma. A mazochistának nem kell döntenie, nem kell kockázatot vállalnia, soha nincs egyedül, azonban ez azt jelenti, hogy nem is független: önállótlan és kiszolgáltatott.

A szimbiotikus egybeolvadás másik, aktív formája az uralkodás, avagy a szadizmus. A szadista a mazochistához viszonyítva épp ellenkez?leg, úgy akar elmenekülni magányossága és szorongása elo?l, hogy egy másik személyt önmaga részévé és birtokává tesz. A szadista azonban éppúgy függ a neki behódoló személyto?l, ahogy ez utóbbi függ to?le: egyik sem élhet a másik nélkül. A különbség csupán annyi, hogy „a szadista parancsol, kizsigerel, gyötör, megaláz, a mazochista, pedig engedelmeskedik, kizsigereltetik, gyötro?dik, megalázkodik”: ?k ketten az érem két oldala, egyik sem létezhet a másik nélkül és mindkett? a magány el?l menekül Fromm szerint.

Az érett szeretet

A szimbiotikus egyesüléssel szemben az érett szeretet olyan egyesülés, amelynek során az ember nem olvad bele egy másik emberbe, istenbe vagy vezérbe, hanem mego?rzi integritását, egyéniségét, önmagát. Az ilyen szeretet ismérve a töro?dés, a felelo?sség, a tisztelet, az önismeret és a másik énjének megismerése. A szeretet tevékenység, hangsúlyozza Fromm, nem passzív érzelem. „Nem beleesünk, hanem helytállunk benne.” Az fejezi ki ezt a legjobban, hogy szeretni nem els?sorban „kapni”, hanem „adni”. Annak, aki eljutott az érett szeretetig, adni nagyobb öröm, mint kapni, mert az adásban, magában a cselekvésben tulajdon elevenségem fejezo?dik ki. Ezért írja Fromm, hogy „nem az gazdag, akinek sok van, hanem aki sokat ad”. A pszichológus természetesen nem anyagi dolgokról beszél, hanem a szeretet nyelvér?l. Mert mit ad az egyik ember a másiknak, kérdezi: önmagát, önmaga legbecsesebbjét, az életét. Az ilyen ember képes a másiknak adni „az örömét, az érdeklo?dését, az értelmét, a tudását, a jókedvét, a bánatát – minden kifejezo?dését és megnyilvánulását annak, ami benne eleven”. Az éretten szeret? ember ily módon gazdagítja a másik személyt, s ennek során ? is gazdagabbá válik. Ezért adni annyi, mint egyszersmind kapni is: „A tanárt tanítják a tanítványai, a színészt a közönsége, a pszichoanalitikust gyógyítja a páciense”.

A világegyetem titkát megragadni

A szeret felel?sség is, de a felelo?sség könnyen uralkodássá és birtoklássá fajulhat, ha a szetetet nem párosul mindig tisztelettel is. A tisztelet nem félelem vagy csodálat, hanem az a képesség, hogy „valakit olyannak lássunk, amilyen”, hogy tudatában legyünk egyediségének, megismételhetetlenségének, egyszeriségének. Azonban tisztelni csak azt tudjuk, akit ismerünk, ami nem kiismerést, a vizsgálatunk tárgyává való redukálást jelent, hanem azt, hogy a másik személyt képesek legyünk a maga mivoltában látni. Ennek a tudásnak az egyedül lehetséges útja a cselekvo? szeretet, amely meghaladja a gondolkodást: „vakmero? alámerülés az egyesülés élményében”.

A „világegyetem titka megragadhatatlan”, írja Fromm, de az érett szeretet élményében valahogymégis megtapasztalható – ezért érdemes szeretni.

MIPSZI hírlevél

Kérje a friss cikkeket és szakmai újdonságokat e-mailben.

Feliratkozom