Holtpont

  „Az ember egész életében élni tanul,
 s ami még meglep?bbnek tetszhet...
 az ember egész életében készül a halálra.”

                             (Seneca: Vigasztalások)

Hideg, szeles kés? ?szi délután volt, a nap hanyatló sugarai félve bújtak el? a felh?k mögül, hogy opálos fénybe burkolják a haldokló tájat. Egész nap rosszul éreztem magam, különös rezignáltság vett er?t rajtam, megérintett az elmúlás, létem végességének gyötr?, fojtogató élménye. Az utóbbi id?ben egyre gyakrabban éreztem a halál közelségét – lelki egyensúlyom fenntartása érdekében próbáltam valamilyen elfogadható szellemi, metafizikai viszonyt kialakítani vele. Néha elképzeltem, milyen az a hely, hova senki sem jut soha kétszer...

Az a bizonyos hetedik érzékem, mint általában mindig, most is el?re jelezte a bajt. Hirtelen feszít? nyomást éreztem a mellemben, összegörnyedtem, kivert a veríték, leveg? után kapkodtam – semmi kétség, a közeled? szívinfarktus jeges, szúró fájdalma járta át testem. Tudtam, hogy eljött a vég, nincs tovább, a semmi közepén, a halál várótermében állok, Kháron ladikjára várva, hogy átvigyen a túlsó partra.Ahalálfélelemnél is jobban nyomasztott az érzés, hogy  úgy  kell meghalnom, hogy nem  tudom, ki is voltam én, mi végre éltem eddig, volt-e értelme az életemnek, vagy csak ide-oda sodort a szél?

Kis id? múlva megnyugodtam – amilyen váratlanul jött, olyan gyorsan enyhülni kezdett a feszít? nyomás a mellemben, a testem súlytalanná vált, szinte lebegtem, a fájdalom elmúlt,  a lelkemben nyugalom és béke honolt. Alkonyodott, mikor átléptem az élet és a halál keskeny mezsgyéjét, a túlsó parton látszólag békés táj fogadott. Tétován elindultam az ismeretlen úton, mely hitem szerint egy másik dimenzióba vezetett – közben azon t?n?dtem, miért nem ismertem fel id?ben ellentmondásos személyiségem tudatalatti mélységekbe nyúló negatív kódjait. Most már kés?, lezárt életem valóságát soha többé nem írhatom át, és nincsen mód lelki térképem újrarajzolására. Kavargó gondolataimból fel sem ocsúdtam, máris ott álltam a nagy Itész el?tt, hogy megmérettessek Az én Istenem szenvtelen arccal nézett rám, tekintetéb?l sem haragot, sem irgalmat nem lehetett kiolvasni. Hideg csend ülte meg a leveg?t, úgy éreztem, órák teltek el így, majd hosszú hallgatás után megszólalt.

– Nézzük a leltárt, milyen ember voltál?

– Hiú, sért?dékeny, örökké elégedetlen, cinikus, szorongó, pesszimista, önmarcangoló és csalódott – soroltam egymás után a nem túl hízelg? jelz?ket.

– Amint látom, meglehet?sen szánalmas emberképed hozadéka, de értékelem az ?szinteségedet – jegyezte meg az Úr. – Mégis, mit tudsz felhozni mentségedre? 

– Félek, Uram, hogy túl sok minden nincsen a tarsolyomban, tartok t?le, hogy amit sebtében összehordok, az is csak reménytelen magyarázkodásnak t?nik a szemedben. Az utolsó szalmaszálba kapaszkodva megkísérlem megvilágítani nárcisztikus személyiségem mozgatórugóit.

Uram, teremt?m, amikor megszülettem, a mindenség közepébe – az én világomba – helyeztél engem, hogy kedvem szerint éljek, látszólag szabad akaratomra bízva alakítsam, formáljam nekem tetsz? önmagamat. Tudom, hogy nem mentség boldogtalan gyermekkorra hivatkozni, azért megemlíteném: az én világom, ahova születtem, nem a könny? álmok világa volt. Szegény család nyolcadik – nem kívánt – gyermekeként láttam meg a napvilágot, az indián horoszkóp szerint a hulló falevelek évadjában, egy es?s, viharos ?szi délutánon estem át életem els? nagy válságán, az ?straumán. Buddha tanítása szerint vágyaim teremtették testemet. Lelkem titokzatos földi utazása azon a kés? ?szi délutánon kezd?dött – öltöttem emberi formát –, amikor az anyagi világot kívántam érzékelni. A természet örök törvénye vágyaim alapján ítélt lelkemnek testi rabságot mindaddig, amíg meg nem értem a születés és a halál örök körforgását. Létem megélése izgalmakkal, titkokkal és kihívásokkal teli utazás volt. Érzéseim, gondolataim, választásaim csak rám jellemz? mintázata különböztet meg másoktól.  Önmegvalósítási késztetéseim – autonómiára, összhangra, teljességre törekvésem – végigkísérték egész utamat. Sajnos az életem kezdetén felvett, kódolt irányok olyan pályákon indítottak el, amelyre ha már ráálltam, nem volt mód megváltoztatni ?ket. A lázasan keresett sokféleség mellett tudat alatt mindig egy feltételezhet? szimbiotikus egység felé vonzódtam.

Cselekedeteim rugóiban egyfajta vezérl?, normatív eszmét kerestem és követtem, melyet a rendezettség képében véltem felfedezni. Vágyaim, álmaim egyaránt a jöv? felé fordították tekintetemet, olyasmire törekedtem, ami értékessé teszi életemet.  Reménytelennek t?n? szélmalomharcaim a lelkem mélyén dúló ellentétes er?k küzdelmének torz szüleményei voltak. A dolgok lényegéhez csalóka érékelésem útján nem mindig fértem hozzá, ilyenkor létem valóságát hamis illúziókkal takartam el. – Az elmondottak tükrében, be kell látnod Uram, hogy rosszul programoztál engem.

– Közönséges földi halandó, ne merészelj engem bírálni, vedd tudomásul, a program jó volt, te rontottál el mindent!

– Ha így van, akkor miért teremtettél ennyire törékeny lelk?nek?

– Azért, te ostoba, hogy megvilágosodj, és id?ben rájöjj arra, hogy a túlzott énesség tönkreteszi a lelkedet!

– Amint látod, nem jöttem rá, akkor hát ki a hibás, Te vagy én?

– Úgy látom, most sem fogod fel reménytelen helyzetedet és tovább feszíted a húrt!

– Nem akarok akadékoskodni, de Te tudod legjobban, Uram, hogy énem fejl?désében minden korábbi tapasztalat, élmény rejtett vagy kinyilvánított módon jelen volt, hatásuk nem múlt el nyomtalanul, hanem bevés?dött az id? szekvenciájában megélt történésekbe. Hiú, sért?dékeny, magas lángon ég?, de gyorsan kihunyó, lelki kielégületlenségre kárhoztatott, ellentmondásos személyiségként éltem. Kompenzációs kísérleteim – szerelem, munka, teljesítmény – hatalmas energiákat emésztettek fel, ennek ellenére soha nem váltak az öröm és a boldog kielégülés forrásává. Negatív énképem, ambivalens köt?déseim, labilis érzelmi töltéseim – nyugtalanság, elvágyódás, cinizmus, szorongás – tudatalatti vágyaim elfojtott késztetéseib?l eredtek  Spontán, reperatív er?vel kikényszerített lelki instanciáim  maradandó nyomot hagytak törékeny életvilágomon. Visszatér? kríziseim pesszimista, megsebzett emberré formáltak az évek során. Kényszer?ségb?l szült kompromisszumaim – munkahely, magánélet, karrier – nem vittek el a lelki öngyógyulás felé.

– Amit itt el?adsz, szánalmas freudi ösztön-én szindróma. Észre kellett volna venned, hogy az érzékiségre épül? hedonizmusod zsákutca.

– Ha így látod, Uram, miért nem segítettél? Netán örömet okozott neked szánalmas verg?désem? Szerinted ez az Atyai tör?dés? Uram, a mérlegelésnél vedd figyelembe, hogy már a kezdet kezdetén hiú vágyakat oltottál belém. Ami gyermekkoromból hiányzott, arra egész életemben vágytam – illetve próbáltam elérni, de nem sikerült. Azért nem sikerült, mert habitusomat, hit-, érték- és normarendszeremet a gyermekkoromból örökölt sz?k valószín?ségi oksági határok károsan befolyásolták. Születésem pillanatában sokágú megfosztottságba taszítottál – tudom, a Te szemedben e rideg valóság is olcsó menteget?zésnek t?nik. Csodálkozol, hogy hiányzott bel?lem a könnyedség, a természetesség, a stílus, a tehetség, a kiemelked? tudás, vagyis a kiválóság modellje? Er?mb?l csak tagadásra, kompenzációra jutott. Az élet nagy játszmáiban adódó lehet?ségekr?l általában lemaradtam, mivel életem fontos fordulópontjain sorozatosan rossz döntéseket hoztam. Többnyire rosszul mértem fel lehet?ségeimet, ezért a jobb, a más, a kiteljesedett élet csak örök illúzió maradt számomra. Most már tudom – ne is tagadd – hogy szórakoztál velem, látszólag er?sítetted az énemet, hogy jeges hegycsúcsokban teljesedjen ki ordító magányom.

Ezek után ne lep?dj meg azon, hogy tárgykapcsolati játszmáimat, szociális érintkezéseimet is nagyfokú ambivalencia jellemezte. A szerelemben is az összebújás és eltávolodás kétféle kínja – a sündisznó effektus: az érintés megsebez, az izoláció bénít – feloldhatatlan dilemmája, az egyensúly megtalálásának képtelensége gyötört. Egész életemben meleg, szeretetteljes kapcsolatra vágytam, ám ha nagyritkán elértem, id? el?tt összetörtem, mert el?re féltem attól, hogy úgyis elveszítem.  Könnyen sebezhet? volt a lelkem, mivel korai és fájó élményeim voltak a kiszámíthatatlanságról – ha rám törtek e nyugtalan érzések, nehezen tudtam visszanyerni lelki egyensúlyomat. Minden bizonnyal anyám – csecsem?korban belém oltott – megtört lelke tükröz?dött szorongó, bizonytalan feln?ttkori énemben.  A sors különös iróniája, hogy kicsi, apró vágyaimat többnyire akkor értem el, amikor már igazán nem jelentettek örömet nekem, ezért a megelégedettség érzése nálam soha nem m?ködött.  Mélyr?l indulva, örökös hátrány-kompenzációval telt az életem.

Uram, teremt?m – mint egy kísérleti állatot – folyamatosan frusztráltál.  Kétes labormunkádnak az lett az eredménye, hogy gyakori sért?döttségeimmel, negatív érzelmeimmel és nehezen fékezhet? impulzív magatartásommal tönkretettem környezetemhez való harmonikus kapcsolatomat. Hiába érzékeltem a cselekedeteimben visszatér? m?ködési zavarokat, hiányosságokat, amikor újra döntenem kellett, ugyanazokat a hibákat vétettem, vagy olyan zsákutcába tévedtem, melyek nem vezettek sehova.

Soha nem egyengetted az utamat, most számon kéred t?lem tévelygéseimet? A helyes ösvényt szinte soha nem találtam, amikor meg kellett volna állni, továbbmentem, amikor érdemes lett volna elindulni, megálltam. Kielégületlen  vágyaimat  hiába próbáltam leválasztani valódi életem történéseir?l,  nap mint nap kísértettek, zavartak és nyugtalan álmokat okoztak. Személyiségem két különálló énjét, az eszemet és az érzelmeimet nehezen tudtam összeegyeztetni. Stabil identitást nélkülöz?, túlterhelt énem az id? múlásával a társadalmi kötelékekt?l is egyre jobban szabadulni kívánt, ezért állandóan zaklatott, feszült és számonkér? volt, mivel soha nem kaptam meg azt, amire vágytam: a biztonságot, a sikerességet, a megelégedettséget és a boldogságot.

Uram, rossz szerepet osztottál nekem, nem gondolod, hogy körültekint?bbnek kellett volna lenned? Utólag nem akarok okoskodni, egy triviális szerep – be kell látnod – jobban illett volna hozzám! A hibás szerep miatt az egész életem olyan volt, mint egy ?rült játék, melybe véletlenül belecsöppentem, a játékszabályokat nem én határoztam meg, szinte semmir?l sem dönthettem, legfeljebb elviseltem a következményeket. Gyermekkoromban anyám akaratának rabja voltam, mikor feln?ttem és átvehettem volna életem irányítását, már el volt döntve minden, ki volt jelölve az út, ami ezután jött, csak reménytelen, sziszifuszi sziklagörgetés volt.

Tudom, Uram, hogy színed el?tt a b?nös léleknek nincsen joga kérdezni, de mégis bátorkodom el?hozakodni azzal, hogy miért teremtettél ilyen szerencsétlen dilettánsnak, miért oltottad lelkembe a nagyravágyás kínzó fullánkját, ha nem adtál hozzá kell? tehetséget? Talán az volt a szándékod, hogy egész életemben szenvedjek? Gratulálok, ezt sikerült elérned.

– Ne merészelj engem bírálni, te ostoba!

– Nem értem, Uram, ha már ilyen szánalmas képmás sikeredett bel?lem, miért nem adatott meg nekem a lelki szegények együgy? boldogsága?

– Nem vagy abban a helyzetben, hogy bármit is számon kérj t?lem! – figyelmeztetett az Úr.

– Úgy emlékszem, azt tanultam a kis katekizmusban: azért jöttem a világra, hogy Téged szeresselek és örömet leljek benned és Te énbennem. Életutam egymást követ? eseményeinek lidércfényében – Te is láthatod – nem sok örömünk volt egymásban…

– Így igaz – felelte az Úr. – Utoljára figyelmeztetlek, ne feszítsd túl a húrt, és ne élj vissza végtelen türelmemmel, szigorúan a feltett kérdéseimre válaszolj! Lassan a megmérettetés végére érünk, eddig nem áll túl jól a szénád. Lásd végtelen irgalmamat, könnyebb kérdést adok neked. Fel tudsz legalább tíz boldog percet mutatni az életedb?l?

A váratlan kérdést?l teljesen pánikba estem. Tíz boldog, önfeledt, felejthetetlen perc, mi lesz, ha ennyi nem jön össze? Szorult helyzetemben megint elkezdtem menteget?zni.

– Uram, Teremt?m, effajta számadásra nem készültem, azt hittem, b?neimr?l és gyarlóságaimról kell számot adnom, melyekb?l elég sokat összegy?jtöttem földi létem során. Nem gondolod, hogy túlságosan sokat kérsz t?lem? A boldogság a szerencsés csillagzat alatt született emberek jussa, én rossz helyre születtem, nekem az örömb?l nagyon kevés jutott. Te tudod, hogy sokféle boldogság és boldogtalanság van, én mindig féltem a boldogságtól is, mert ha nagyritkán elértem, hamar összetörtem. Ezért tudat alatt azt tettem, ami tökéletesen hozzásegített ahhoz, hogy boldogtalan legyek. Ha az a boldogság, hogy tudatosan lázadok a sorsom ellen, és emelt f?vel cipelem életem keresztjét, vagy az, hogy ha szenvedek is, merem végigcsinálni, hiszen a sorsomat nem kerülhetem el, a párkák fonalát nem én szövöm és szakítom el – akkor bizonyára voltam boldog. Hiszen míg éltem, fejleszthettem elmémet, jellememet, választhattam pályát, munkahelyet, feleséget, célt, eszmét, hitet, de mindezt valójában én döntöttem el – vagy egy bels?, el?re determinált genetikai kódot hajtottam végre, melynek játékterét színezhettem, de a lényegbe nem volt  beleszólásom.

Bocsáss meg, Uram, hogy ismételten emlékeztetlek arra: a te teremtményed vagyok, ennyiben a Te felel?sséged is, hogy boldogtalanságra kárhoztatott kontárként éltem az életem. Ezek után boldog perceket számon kérni t?lem nem t?nik cinizmusnak?

– Utoljára szólok, ne merészelj még egyszer engem bírálni! Itt csak én kérdezhetek, neked  már semmibe  nincsen  beleszólásod! – utasított ismételten rendre az Úr.

– Miért, korábban volt? – ezt már csak magamnak motyogtam, hogy ne hallja a Teremt?m, nem akartam tovább rontani reménytelen helyzetemen.

 – Az utolsó szó jogán arra válaszolj, mi végre éltél a világban? Jól jegyezd meg, több lehet?séged nincsen a magyarázkodásra, ezért fontold meg, hogy mit beszélsz!

– Látod, ezt én is szeretném tudni. Félek, erre a kérdésre sem tudok igazán megnyugtató választ adni, pedig sokat gondolkodtam azon, hogy volt-e küldetésem, vagy csak ide-oda sodort a szél? Talán azért éltem, hogy feladataimat teljesítve, tisztességesen elvégezzem azt a munkát, amelyet rám róttál – vagy a genetikai kódomba jól-rosszul be volt programozva. Önbecsülésem miatt a rám osztott szerepet – a gyakran reménytelennek t?n? küzdelmet – akkor is vállaltam, ha már nem is láttam a gyümölcsét, remélve azt, hogy utolsó tudatos percemben érzem: talán mégis érdemes volt végigcsinálni, mert hagyok valami nyomot magam után. Egész életem illúziók, hitek, tévhitek és vakhitek kusza láncolatából állt.   Hiszem, hogy csak a testem hal meg, a lelkem tovább él. Tudom, hogy nem csak azóta  létezem, mióta megszülettem, az összes el?z? énemnek megvan a lenyomata bennem.  Ha végiggondolom az ?straumától kés? ?szbe ér? életem sok-sok kínját és néhány szép szivárványhídját, nem hiszem, hogy lenne er?m még egyszer ugyanígy végigcsinálni. Ítéletedre várva ez az érzés nyugtalanít legjobban. T?led tudom, Uram, hogy küzdelem nélkül nincsen élet – akarok valamit, törekszem valami felé, még akkor is, ha  soha nem érem el. Élettervet soha nem készítettem, céljaim hiú vágyaimból eredtek, melyek többnyire légvárakra épültek, ha valamilyen talmi vágyam mégis kielégült, már semmit sem ért, mert mindig az odavezet? út érdekelt igazán. Mentális er?im fundamentumai – hit, remény szeretet, bölcsesség – életkríziseim során komolyan sérültek. Kés?n jöttem rá arra az igazságra, hogy amilyennek tartjuk magunkat, olyanná is válunk. Sok t?r?l fakadó hiányosságaimat hiába próbáltam kétségbeesetten kompenzálni, az ördögszekérb?l képtelen voltam kilépni. A temérdek gond, az élet hajszái, kudarcai, mindennapi kínjai, bajai elidegenedett emberré tettek, ezért életem alkonyán sem találtam meg azt az integritást és  elfogadó megértést, mely  az élet végességébe való bölcs belenyugvást adja. Az utolsó leheletemig lázadtam a sorsom ellen, életenergiámat a tehetetlen düh és az elégedetlenség emésztette fel. Uram, bocsásd meg nekem, hogy id?s koromban, a halál árnyékában sem voltam képes aktívan tör?dni az élettel.

Teremt?m, számot adtam életemr?l, elkészült a leltár, mint látod, a kétségbeesés és a remény vonatán utazó meghasadt lélekként éltem. Érzelmi viharok és fagyos csendek dúltak nyugtalan lelkemben.Vágyaimból, álmaimból semmi sem valósult meg.  Sok évtizeddel ezel?tt beléptem egy ajtón, mely az ismeretlen életbe vezetett, most kilépek egy másik ajtón, ami szintén az ismeretlenbe visz. Már látom, a legnagyobb b?nöm az volt: nem tanultam meg élni, hogy méltósággal tudjak meghalni – ezzel beteljesült végzetes predesztinációm, úgy halok meg, hogy nem is éltem. Végtelen irgalmasságodba bízva kezedbe adom életem összetört tükörcserepeit. Te döntöd el, Uram, hogy ráléphetek-e a holdsugár-ösvényre – amelyet Bulgakov halhatatlan regényének boldogtalan h?sei annyira áhítottak –, és eljuthatok-e az elíziumi mez?kre, a tökéletes nirvánába, a minden egybe, vagy b?neim miatt alacsonyabb rend? létformában kell reinkarnálódnom, hogy magányos prérifarkasként – kitéve ezer veszélynek – vezekeljek, vagy a gyehenna t?zén égjek el, mert könny?nek találtattam…

 A szerz? évtizedek óta foglalkozik az etika középiskolai tanításának kérdéseivel, számos módszertani kézikönyv és középiskolai etikatankönyv szerz?je.