Az agressziókezelés művészete

Bizonyára mindenki átélt már hirtelen, erős haragot – amolyan „meg tudnám fojtani egy kanál vízben” jellegű érzést –, amelyben benne volt a gyilkos indulat. Ezek az agresszív késztetések ijesztőek lehetnek. Amikor az újságban borzalmas tettekről olvasunk, akkor lényegében arról van szó, hogy ilyenkor hiányzik az impulzuskontroll, a harag tettlegességhez vezet – vagyis az indulat cselekvésbe fordul.

Haragunk erőt ad ahhoz, hogy védekezni kezdjünk, vagy éppen visszatámadjunk

Ezek az agresszív késztetések ijesztőek lehetnek. Amikor az újságban borzalmas tettekről olvasunk, akkor lényegében arról van szó, hogy ilyenkor hiányzik az impulzuskontroll, a harag tettlegességhez vezet – vagyis az indulat cselekvésbe fordul. A fizikai bántalmazásnál némileg jobb, ha szóban fejezzük ki haragunkat. Dühünkben kiabálunk, és bár ilyenkor testileg senki sem sérül meg, az adok-kapok szócsata mindkét félnek lelki sérüléseket okoz. A mérgünkben kimondott szavak szó szerint „mérgezik” a kapcsolatot. Bár a veszekedések után ki lehet békülni, a sok sértő szó lerakódik, rombolja az önbecsülést, s a felgyülemlő harag idővel tönkreteheti a (szülő-gyerek, partner-, pár-, stb.) kapcsolatot.

Hirdetés

Éppen ezért sokak számára az agresszió csak negatív felhanggal bír, holott – s ezt talán kevesen tudják – önmagunk megvédéséhez, vágyaink kifejezéséhez, a rivalizációs helyzetekben megfelelő pozíció kivívásához elengedhetetlenül szükséges saját – konstruktívvá tett – agressziónk. Vagyis az agresszió nemcsak rombolni tud, hanem segítségével építkezni is lehet – persze ehhez előbb némi mentális munkát kell rajta végezni...

Tudattalan szinteken a haragunkat veszélyesnek élhetjük meg, mert érzelmileg távolítanak szeretteinktől. Ha megharagszunk valakire, legszívesebben otthagynánk – sokszor éppen azt, akitől a biztonságot várjuk. Ezért nehéz sokszor a „fontos másikra” (szülő, pár, főnök) megharagudni, mert a tudattalanul veszélyesnek megélt érzést még a tudatba kerülés előtt elhárítjuk. A tudattalanunk nem tud különbséget tenni érzések és tettek között, a haragot rombolónak tekinti, ezért hárítja, s nem engedi tudatosulni. Vagyis elhárítjuk, anélkül, hogy tudnánk róla. Számos „elhárító mechanizmust” működtetünk, például elfojthatjuk a haragunkat, ami ha sikerül, nem okoz gondot. Az elhárító mechanizmusokat más néven védekező mechanizmusoknak is nevezzük, hiszen védenek a túlterhelő érzések tudatba kerülésétől.

A teljes cikk a Mindennapi Pszichológia 2014. 3. számában olvasható