Hisztííííí...

Hisztííííí...

Téves vélekedés, hogy csak a n?k (meg persze a gyerekek) hisztiznek. A harag kitörése és széls?séges kifejezése férfiakra és n?kre egyaránt jellemz? lehet. Ha a nemek közötti különbségeket vizsgáljuk, a n?k „verbálisabbak”, többnyire hatalmas szóáradattal hisztiznek – a férfi-hisztire inkább a csendes agresszió jellemz?, a „szavak nélkül a falba vágta az öklét” vagy „szó nélkül beült a kocsiba és elhajtott”. Persze ezek általánosítások, hisz a hisztiknek különböz? fokozatai és keverékei léteznek.

a n?k „verbálisabbak”, többnyire hatalmas szóáradattal hisztiznek

A társadalom, az iskola – és sajnos sok esetben a család sem tanít meg indulataink kezelésére. Gyakran tiltott érzésként éljük meg a haragot, mint ami szégyen, b?n, a gyengeség jele – vagy ellenkez?leg: korlátok nélkül, szabadon zúdítjuk érzelmeinket környezetünkre. A harag önmagában nem káros, nem beteges és nem b?n – kezelése azonban hatalmas felel?sséget ró ránk. A 3 éves gyermekt?l a 103 éves aggastyánig mindenki felel?s azért, hogy haragját hogyan fejezi ki – vagy miként nyomja el.

A visszafojtott érzelmek csak egy ideig képesek a „palackban” maradni – el?bb vagy utóbb ki kell törniük. Ilyenkor zeng a ház, csörömpölnek a falhoz vágott poharak, csapódnak az ajtók. Az ilyen hisztis kitörések sebeket okoznak – párokat távolítanak el egymástól, s gyermekeket tartanak rettegésben.

Hirdetés

Miért is van az, hogy míg a legtöbb ember „elengedi a füle mellett” a hétköznapok apró-csepr? bosszúságait, addig vannak, akik nem tudják kontrollálni dührohamukat, s szabadjára engedik indulataikat? Kik provokálhatóak könnyebben? A védekezésb?l hisztiz?k. A számukra veszélyesnek t?n? kapcsolat vagy helyzet lavinát indíthat el... Ahhoz, hogy a hisztit megértsük, tudnunk kell, hogy a hisztisek gyakran olyan családban n?ttek fel, ahol megalázták, lejáratták, kritizálták és kigúnyolták – s?t sokszor még bántalmazták is ?ket. A hisztis ember „tanult” válasza: a széls?séges mérték? harag és agresszió. ?k már megégették magukat, ?k már megtanulták, hogy az emberi kapcsolatok gyakran „fájnak” – éppen ezért állandóan résen vannak és készek támadni. Számukra a hiszti egyfajta el?re-elszigetel?dés az esetleges sebekt?l.

Mi megy ilyenkor végbe a fejükben? Mint fentebb is olvashattuk, beindulnak az emlékáradatok, de persze nem valóságos emlékképekként – gyakran „csupán” érzés, a „sebek memóriája” ez, ami azt súgja: „legutóbb, mikor megvárakoztattak”, „már megint magyarázkodnom kell”, „megint veszíteni fogok”. A sarokba szorított kutya morog és támadásra kész. Az ember sem szereti veszélyben érezni magát – a hisztit eszközként használja ahhoz, hogy elérje célját. Van, amikor a cél az önvédelem – ám egy id? után a torzult személyiség már nem tudja megkülönböztetni az önvédelmet az önzést?l, saját akaratának érvényesítése mindent elsöpör. Sajnos, ezek a sebzett emberek félelmükben magukat izolálják, hisz mindenkiben ellenséget látnak, mindenben hibát keresnek, gy?jtögetik mások „fekete pontjait”, s a bosszú válik legf?bb hajtóerejükké.

Hogyan kezeljük a hisztit?

Nézzünk szembe saját hisztinkkel. Négy olyan alapszituáció létezik, amely bárkib?l haragot válthat ki. Az els? a fáradtság, hisz ilyenkor az ember kevésbé képes kontrollálni indulatait. A második a szégyen. Amikor nyilvánosan lealacsonyítanak vagy megaláznak, az – érthet? módon – szinte mindig haraghoz vezet. A harmadik a frusztráció. Gondoljunk csak egy meghiúsított tervünkre, az ezt követ? haragra... S végül a visszautasítottság érzése. Amikor valaki sebet kap, a harag is felüti fejét – legjobban talán úgy lehetne ezt értelmezni, hogy a harag gyökere szinte mindig egy seb. Nem lehet tehát a haragot önmagában vizsgálni, mélyebbre kell tekintenünk. A lényeg az, hogy mindannyian kapunk – kaphatunk – sebeket, s ilyenkor mindannyian haragudhatunk. Legközelebb, amikor egy hisztis n?vel vagy férfivel találkozunk, emlékezzünk vissza: velünk is el?fordult nemegyszer, hogy irracionális, túlzott kitöréssel fejeztük ki haragunkat – vagyis mi is hisztiztünk már. Így talán empatikusabban tudjuk kezelni a másikat, s ez megkönnyítheti kapcsolatunkat a hisztis egyénnel…

Ne temessük el saját haragunkat. A harag kifejezése m?vészet, mely akár életet menthet. Kell, hogy el tudjuk mondani mindazt, ami dühít – és meg kell fogalmaznunk, miel?tt feltornyosulna és robbanna. Ha erre képesek vagyunk, akkor mi magunk is tudunk segíteni azon, aki „bezárta magát” saját hisztijébe. A hisztis ember tragédiája, hogy kiszámíthatatlansága sokakat elriaszt, kevesen mernek neki ?szintén tükröt tartani.

Ne legyünk b?nbakok. Hisztis n?vel vagy hisztis férfivel együtt élni állandó támadások sorozatát jelenti. Társuk gyakran azt érzi, hogy a partner minden haragja ellene irányul. Nem így van. A haragot nem a társ okozta – ? csupán kontrollálatlan, fegyelmezetlen haragjának áldozata. Ez a tudat er?t és vigasztalást adhat. Mindemellett fontos, hogy a hisztis embernek határokat húzzunk. Önmagunkat is kell tisztelnünk annyira, hogy az igazságtalan és széls?séges támadásoktól, sebekt?l meg merjük védeni. Mindemellett persze tudnunk kell, hogy a harag „ragályos” – önmagunk védelme tehát azt is jelenti, hogy nem engedjük magunkat „kihozni a sodrunkból”, s elragadtatni egy széls?séges, irracionális haragáradattal, a hisztivel.

A hiszti a mai ember betegsége. Sebzett emberek, kik újra sebeznek... Az ördögi kört meg lehetne szakítani, ha valaki id?nként leülne s csendben figyelne, hogy a másik érezze: „Veled vagyok, hallgatlak és figyelek Rád – én nem sebezni, segíteni jöttem”. Húzzuk oda néha azt a széket...

2009-04 lapszámban megtalálható