Elégedett és elégedetlen párok

Azaz, ha a szül?k házassága harmonikus, az támogathatja, míg a rossz házasság tapasztalata, válásuk eltántoríthatja a gyermeket a legális együttélési forma választásától. A KSH kimutatásai szerint például az anyagi kapacitások (férfiaknál a stabil munkahely) hiánya kedvez?tlenül hat a házasodásra. Hazánkban éveken át csökkent a házasodási kedv, a mélypontot 2010-ben érte el, azóta folyamatos emelkedés tapasztalható. Ez azért is örvendetes, mert mára egyre több vizsgálat bizonyítja, hogy a házasság egészségvéd? faktor, a házasságban él?k boldogabbnak érzik magukat, elégedettebbek a párkapcsolatukkal.

„Jóban, rosszban együtt”

De vajon mikor nevezünk „sikeresnek” egy házasságot?  Sikeresnek mondható, amennyiben tartós és stabil, a társadalmi elvárásoknak eleget tesz, a benne él?k elégedettek vele, jó min?ség?nek ítélik – és egymással szembeni magatartásukban, viszonyukban is ez tükröz?dik.

Az együttélés is nyílván hasonló sikerességi mutatókkal jellemezhet?, de ami alapvet?en más a két kapcsolati formában, az a „jóban, rosszban együtt” maradás szándéka, hisz a házassággal erre szerz?dünk, míg az élettársi kapcsolatban addig maradnak benne a felek, amíg az mindkettejüknek jó.

A pár között létrejöv? megállapodás, kapcsolati szerz?dés alapvet?en befolyásolhatja a kés?bbi együttélést, a kapcsolat fenntartására, m?ködésére fordított munkát, energiát. Ami a kapcsolati együttéléséi formától függetlenül, minden párnál fontos, az a kapcsolattal való elégedettség – bár több vizsgálatban azt találták, hogy kimutatható a különbség a házasságban él?k javára.

Az aktuális párkapcsolati elégedettség szubjektív élmény, értékelés a kapcsolat egészér?l vagy annak egy részér?l, mely rendszerint magába foglalja, hogy az el?zetes elvárásokhoz képest mennyire kielégít? a kapcsolat. Az elégedettséget bejósló tényez?k általában olyan proszociális megnyilvánulások, amelyek a kapcsolati közelséget, bizalmat és vonzalmat er?sítik. Vizsgálati tapasztalatok szerint a leggyakoribb bejósló tényez?k – a teljesség igénye nélkül: a nyitottság, a pozitív hozzáállás, a feladatmegosztás, az érzelmi biztonság, az önfeltárás, az észlelt gondoskodás, a jó min?ség? kommunikáció, valamint az, hogy a pár a problémákat a kapcsolat velejárójának tekinti és a megoldásra fókuszál. A kutatók magyar mintán is összefüggést találtak a párkapcsolattal való elégedettség szintje és az egyének pszichológiai jólléte, lelki egészsége között.

Min is múlik a párválasztás?

Napjainkban a nyugati társadalmakban a párválasztás az egyén döntése – nem diktál a család, illetve nincsenek szigorú társadalmi el?írások.  A párrá válás legtöbbször érzelmi alapon történik, a „beleszeretéssel” kezd?dik, amit az elkötelez?dés, majd a családalapítás követ.

A számos pszichológiai elmélet létezése bizonyítja, hogy igazán nem tudjuk, valójában min is múlik, hogy beleszeretünk-e egymásba, vagy sem. A fizikai vonzer?, nemi vágy, személyiségbeli hasonlóságok vagy különbségek mellett racionálisnak t?n? megfontolások is hatnak – mint például a társadalmi státusz.   Párkapcsolataink létrejötténél a tudatos választásainkat tudatel?ttes és tudattalan er?k is nagymértékben befolyásolják. . Tudattalan késztetéseink jó része átélt múltunkkal kapcsolatos – azokkal a kisgyermekkori élményekkel, melyek hatással vannak köt?dési képességünkre, s ezáltal a feln?tt párkapcsolatainkra is kihatnak. Ha a szüleink nagyon sokat csatároztak, akkor elfordulhat, hogy hitünket vesztjük abban, hogy a kapcsolatok m?ködhetnek, s ez eleve távol tart bennünket az elkötelez?dést?l. De történhet az ellenkez?je is: abban leszünk eltökéltek, hogy „mi majd megmutatjuk, hogy képesek vagyunk a jó kapcsolatra, nem követjük el ugyanazokat a hibákat, amiket ?k, nekünk sikerülni fog!”

„Hozott anyagból”

Az egyik legismertebb londoni családsegít? szolgálat igazgatója, Asen szerint akkor is a „hozott anyagból” dolgozunk, mikor pont az ellenkez?jét tesszük annak, amit korábban megtapasztaltunk. Az otthonról hozott minta mindenképpen hat – vagy így, vagy úgy.

Kisgyermekként a családban – amellett, hogy a szül?k párkapcsolatának tanúi vagyunk, –megélhetjük azt a szeret? gondoskodást, ami jó esetben a biztonságos köt?dést kialakítja bennünk, megadva az esélyt, hogy önmagunkat és embertársainkat is szerethet?nek tartsuk, hogy képesek legyünk szeretetet adni és elfogadni. Feln?tt köt?désünk a gyermekkori mintázatra épül, s bár korrekcióra kés?bb is van lehet?ségünk, sokkal jobbak az esélyeink a harmonikus párkapcsolatra, ha gyermekkori köt?désünk eleve biztonságos. A kutatók párok terápiáját követve szignifikáns kapcsolatot találtak a gyermekkori biztonságos köt?dés és a párkapcsolati viselkedés között. A pár tagjai gyermekkori élményeikr?l meséltek, s minél kevésbé volt koherens az illet? gyermekkori élményeir?l való beszámolója, azaz minél bizonytalanabb volt a köt?dése, annál kevésbé volt nyitott, több negatív érzelmet, több elkerülést, kevesebb tiszteletet és kevesebb hajlandóságot mutatott a párjával való megegyezésre és interakcióra.

„Majd nálunk másképp lesz!”

Amikor két ember szövetségre lép, egy párrá válik, legyen az házasság, vagy együttélés, sokszor romantikus elképzeléseket dédelget a kapcsolatról. Azzal a vággyal és igénnyel indítanak, hogy majd nálunk másképp lesz, a mi szerelmünk örökké tart, s ha valahol mélyen vannak is kétségeik – hisz valljuk be, f?ként a mesében találkozunk sírig tartó boldogsággal –, nincsenek arra felkészülve, hogy mit kezdjenek, magukkal, egymással, ha nehézségek adódnak, ha esetleg már nem (úgy) perzsel az a mindent elsöpr? érzés, a Szerelem.

Sokszor észre sem vesszük, hogy egy kis túlzással minden – f?leg érzelmi – szükségletünk kielégítését a párunktól várjuk. Legyen: okos, szép, csinos, szórakoztató, humoros, sportos, megért?, sikeres, figyelmes, kedves, jó n?/férfi, apa/ anya, támaszunk és bátorítónk, támogatónk, megbízható társunk, stb. egyszóval Mindenünk. Amennyiben az elvárásainknak nem tud megfelelni, akkor úgy érezzük, nem jól választottunk, kihunyt a szenvedély, nem kapunk annyit, mint amennyit mi fektetünk a kapcsolatba, már nem az igazi, nem tudunk érzésekr?l beszélgetni.  Magyarországon a válásoknál a személyes okok között a n?k az érzelmi elhidegülést említik els? helyen, ezt követi a h?tlenség és a társ új kapcsolata, illetve megjelenik a férj alkoholizálása. A férfiaknál ugyanezek az okok szerepelnek, az alkoholizmus kivételével, helyette bejön a munkával való túlterheltség. Azzal valahogy nem számolunk, hogy a kezdeti mámorban – a „vak szerelemben” – szinte óhatatlanul mi is a szebb, szerethet?bbnek vélt énünket mutattuk, és nem vettük figyelembe a hiányokat, nem vettük észre, bagatellizáltuk azokat a tulajdonságokat, amik választottunkban nem szimpatikusak, bosszantanak, amiket a kés?bbiekben esetleg nem tudunk szeretni, elfogadni.

Mit tehetünk azért, hogy boldogok, elégedettek lehessünk a párkapcsolatunkkal?

A feln?tt párkapcsolati köt?dés kialakulásához 1,5 - 2 év is szükséges. A párrá válás id?szaka ez, melyben a pár megteremti azt az érzelmi biztonságot, ami a családdá válás alapját képezi.

Kutatások irányultak annak a megragadására, hogy mit „tudnak” a boldog párok, s miben térnek el t?lük a párkapcsolatukkal elégedetlenek, boldogtalanok. Carr idézi azokat az eredményeket, amelyek feltárják azt a sajátos hiedelemrendszert és azokat az interakciós mintázatokat, amik a házassági elégedettséghez vezetnek.

A jól m?köd? párokról bebizonyosodott,

• hogy társuk pozitív viselkedését inkább diszpozícióknak, azaz természetes tulajdonságnak, jellemz?nek tartják (? egy aranyos, kedves ember!), és nem a helyzetnek, körülményeknek tulajdonítják.
• A partnerek közötti interakciókban a pozitív/negatív megnyilvánulások aránya a boldog pároknál 5:1, azaz minden öt jó, pozitív megnyilvánulásra jut egy rossz.
• Természetesen ?k sem értenek egyet mindenben, de ilyenkor az adott problémára fókuszálnak, és nem globálisan kritizálják, szidják a partnert, s ez az attit?d egy általános tiszteletet tükröz a másik iránt.
• A kapcsolati sebeket gyorsan begyógyítják, nem engednek meg hosszan tartó „nem kommunikálunk, duzzogunk, húzzuk az id?t” játszmákat.
• Néha úgy oldják meg a konfliktusokat, hogy abban állapodnak meg:  a vitás kérdésben nem értenek egyet, különböznek. Hogy ez mégis m?ködhet, annak a záloga magának a különböz?ségr?l szóló megállapodásnak a létrejötte, ami egy általános elfogadó attit?döt tükröz.
• Egymás egyéni intimitás- és er?-szükségleteit adekvát módon képesek kielégíteni, és nyitottak az egyezkedésre, amennyiben úgy érzik, hogy alakítani kell a kapcsolaton, nem engedik, hogy a szükségleteik „megüljék”.

A nem, vagy nem jól m?köd? pároknál a fentiek jó része nem m?ködik,

• egymás hibáztatása, a negatív interakciók túlsúlya, a játszmák, megegyezési képtelenség jellemz?.
• Az egyet nem értés az intimitás és er?/ autonómia szükségleteik kommunikációjában is megnyilvánul.
• Általában a férfiak nagyobb lelki távolságot, több fizikai intimitást, a n?k több lelki közelséget szeretnének. Er? vonatkozásában a férfiak a tradicionális szerepek el?nyeit akarják megtartani, a n?k egyenl?séget követelnek a kapcsolatban.

Optimális az lenne,

• ha megengednénk magunknak, hogy tudatosítsuk azt, ami van és azt is, ami nincs, hiszen ily módon csökkenne a csalódás, a kiábrándulás esélye. A kapcsolat folyamatosan alakítható, fejl?dik, ahogy az abban résztvev?k is. Érzékeny képz?dmény, sok id?t, energiát, érzelmi ráfordítást igényel – és egy bels? önismereti munka is egyben.
• Jó, ha id?r?l id?re, ismételten tisztázzuk magunkban, hogy milyen örökséget hoztunk, az mire hajlamosít, „mit ír el?” nemcsak önmagunkra, hanem a kapcsolatunkra nézve is.
• Jó, ha megpróbáljuk megválaszolni, tudatosítani, hogy mit várunk a párunktól, ki ? a számunkra, mit jelent, milyen szerepet tölt be az életünkben? (Ha úgy érezzük, hogy nem boldogulunk magunkban, mindig ugyanazokat a köröket futjuk, akkor érdemes a párunkkal együtt szakemberhez fordulni, egyéni, pár, vagy családterápiát igénybe venni.)

A tudatosítás egy komoly lépés ahhoz, hogy felel?sséggel hozzunk meg a kapcsolatunkat érint? tudatos döntéseket, önkéntesen vállalva, er?sítve a személyes elkötelez?dést. Ha sikerül, akkor a kapcsolat terhelhet?, túléli a kríziseket, hisz mindkét fél tudja: a társamra mindig számíthatok, én is akarom, határozott vagyok, kölcsönös az odafigyelés és erre építhet? a fejl?dés.  A szerelemb?l egy valódi összetartozás munkálható ki, ami mindkét felet gazdagítja, elindítva az önmegvalósítás útján, hiszen feln?tt önazonosságunk alapvet? feltétele, hogy képesek legyünk kölcsönös bizalmon alapuló egyenrangú kapcsolatra.

Hadházi Éva PhD – pszichológus, egyetemi docens, Károli Gáspár Református Egyetem Pszichológiai Intézet Fejl?déslélektani Tanszék

Klein Mercédesz – pszichológushallgató, MA, Károli Gáspár Református Egyetem Pszichológiai Intézet