Most képzeljük el ugyanezt a helyzet, de ezúttal egy gép és egy ember között kell különbséget tennünk. Ez a két helyzet a Turing-teszt eredeti, majd a továbbfejlesztett változata – persze a chat ötvenes évekbeli megfelel?jével, az ún. teletype-pal elképzelve. Alan Turing brit matematikus 1950-ben megjelent publikációja nagy hatást gyakorolt  a mesterséges intelligencia tudományának fejl?désére. Célja egy olyan módszer kidolgozása volt, melynek segítségével meg tudjuk ítélni azt, hogy egy gép képes-e gondolkodni. Azonban úgy vélte, hogy a „Gépek gondolkodhatnak-e?” kérdés túlságosan félreérthet?, ezért mást ajánlott: az Imitációs Játék (Imitation Game) névre keresztelt modellt. Turing szerint ahhoz, hogy egy gép átmenjen a Turing-teszten, arra van szükség, hogy az emberek által feltett kérdésekre „emberien” tudjon válaszolni – vagyis ha „emberi” módon tud gondolkozni.. Az egyik legsikeresebb els? próbálkozás, mely képes volt hosszabb-rövidebb ideig koherens társalgást folytatni, az ELIZA. A programot Weizenbaum hozta létre az MIT-en, kifejezetten az ún. gyenge mesterséges intelligencia-kutatások paródiájának szánva. Az algoritmus alapelve az volt, hogy a gép egy rogersi, ún. non-direktív terápiás szituációt hoz létre, vagyis a kulcsszavak felismerésével és behelyettesítésével egyszer?en visszatükrözi beszélget?partnere állításait. Az ELIZA hatalmas siker volt, ami magát Weizenbaumot lepte meg legjobban.  Hasonlóan izgalmas próbálkozás volt a Colby által 1972-ben kifejlesztett PARRY, amely egy paranoid páciens személyiségét utánozva lépett interakcióba az emberekkel.

„Ki” megy át a teszten?

1990-ben a Turing-teszt hatalmas nyilvánosságot kapott, amikor is Hugh Loebner létrehozta a róla elnevezett díjat, 100 000 dollár jutalmat ajánlva azon számítógép megalkotójának, amelyik el?ször megy át a Turing-teszten – azaz els?ként éri el azt, hogy ne tudják megkülönböztetni egy embert?l. Az els? megmérettetésre Bostonban került sor, 1991 novemberében. A talán legnagyobb nyilvánosságot kapott eset, amely a médiában úgy kapott szárnyra, mint a gép, amely átment a Turing-teszten, Eugene Goostmané volt, egy roboté, ami úgy volt beprogramozva, hogy egy 13 éves ukrán kisfiúnak adja ki magát, ezzel esetlegesen magyarázva a felmerül? inkoherenciákat és hibákat, amelyeket vét. Az Imperial College London mesterséges intelligenciákat kutató professzora, Murray Shananan szerint azonban szó sincs arról, hogy Eugene átment volna a Turing-teszten: az a 30 százalékos arány ugyanis, amelyet a versenyen meghatároztak (a zs?ri 30 százalékát kell megtévesztenie a gépnek, hogy sikerrel átmenjen a teszten) nem azonos a Turing által meghatározott aránnyal – a matematikus ugyanis azt állította, akkor megy át egy gép a teszten, ha a kérdez? ugyanolyan gyakran hoz rossz döntést ember-gép interakció esetén, mint férfi-n? interakció esetén. A 30% pedig Turing szerint a gépek sikerességének arányára vonatkozik: úgy gondolta, a 2000-es évek környékén a gépek 30 százaléka fog átmenni a teszten, nem pedig a határértéket jelentette.

A döntéshozók szerepe

Számos próbálkozás született már arra, hogy olyan gépet alkossanak, amelyik képes megtéveszteni a dönt?bírákat. Azonban a mai napig kevés kutatás fókuszált a döntést meghozó emberekre. Hiszen az Imitációs Játék végeredménye nemcsak az abban részt vev? számítógépt?l, hanem legalább ugyanannyira (ha nem még jobban) a döntéshozóktól is függ. A döntéshozatal elemzésének segítségével alaposabb képet kaphatunk arról, hogy mit gondolunk magukról a robotokról, illetve, hogy mit is jelent számunkra emberinek, vagy akár embernek lenni. Egy nemrég lezajlott kutatás során pedig pont azt vizsgáltuk, hogy a résztvev?k mivel indokolták döntésüket. Úgy t?nik, Turingnak igaza volt: a gondolkodás, mint emberi tulajdonság sokszor szerepelt az indoklásokban, s?t, aki aktívan részt vett a beszélgetésben, hozzászólt, kifejtette saját véleményét, azt többször gondolták a döntéshozók embernek, mint azokat, akik például csak kérdéseket tettek fel, vagy nem érveltek logikusan. Illetve, ha valaki többet tudott egy téma kapcsán a dönt?bírónál, vagy annál, amit az leírt, azt szintén emberként kategorizálták. Az aktivitáson és a logikusságon kívül a nyelvhelyesség is dönt? szempontnak számított: azok, akiknek beszélget?partnere nyelvtanilag tökéletes mondatokat írt, többnyire robotnak gondolták a másikat. Emellett, ha például valaki a tökéletes nyelvtan mellett minden mondatot nagybet?vel kezdett és sok írásjelet használt, azt is robotnak gondolták, ugyanis „ezt chateléskor nem így szoktuk” – tehát, ha valaki nem tudja, mik az aktuális szituáció normái, az már nem lehet ember. Ezzel szemben, ha valaki például chat-szlenget használt (pl. 4 darab s bet?vel írta a yes-t), akkor azt emberként kategorizálták.

Bár a Turing-teszt mérföldk?nek számít a mesterséges intelligencia kutatásában, sok vitát is kavart, többen felvetették – gyakran az alapvetését is megkérd?jelezve – hogy egy gép csak arra képes, amire beprogramozzák, nem tudja az emberi gondolkodás kreatív, intuitív folyamatait produkálni. Mások azt emelik ki, hogy még ha kívülr?l intelligensnek t?nhet is egy gép, ez nem más, mint látszat, nem beszélhetünk emberi szint? tudatról.

Társas helyzetben

Az ember és gép interakciójának egy másik, pszichológiai megközelítése a kilencvenes években kezd?dött el, amikor Clifford Nass megfogalmazta azon elméletét (Computers Are Social Actors, CASA), mely szerint a számítógépekkel folytatott interakcióink meglep? mértékben hasonlítanak társas helyzetben mutatott viselkedésünkre. Egy kutatásban például azt vizsgálták, hogy a kísérleti személyek képesek-e együttm?ködni a számítógéppel egy játék során: az els? kondícióban megpróbáltak közös identitást létrehozni egy ember és egy számítógép között úgy, hogy emlékeztették a résztvev?ket arra:  a számítógéppel egymásra vannak utalva, s egy kék karszalagot adtak nekik, majd a számítógép monitorja köré is egy kék keretet tettek, legvégül pedig „kék csapatnak” nevezték a gép és ember párost. A második kondícióban a résztvev? ugyanúgy kék karszalagot kapott, azonban nem keltették benne azt az érzést, hogy a számítógépt?l függ, illetve a monitor köré helyezett keret színe zöld volt. Az eredmények alapján az els? csoportba tartozók jelent?s mértékben együttm?köd?bbek voltak, hajlandóbbak voltak alkalmazkodni a számítógép javaslataihoz, illetve barátságosabbnak, intelligensebbnek értékelték és önmagukhoz hasonlónak vélték „partnereiket”, mint a második csoport tagjai, azaz gyakorlatilag egy csoportba sorolták magukat a számítógéppel. A számítógépeknek gyakran személyiséget is tulajdonítunk, például hajlamosak vagyunk nemi sztereotípiákkal élni velük kapcsolatban – a n?i hangon megszólaló gépet kevésbé meggy?z?nek gondolták a vizsgálati személyek, mint a férfihangon megszólalót, de érvényesek olyan egyéb társas szabályok is, mint az udvariasság normája, vagy a kölcsönös önfeltárás. A „közös nevez?” jelensége is kimutatható volt, miszerint az emberek többet magyarázzák az állításaikat olyan beszélget?partnereknek, akikkel kevesebb észlelt „közös alapjuk”, közös el?ismeretük van. Ennek alapján a n?i résztvev?k kevesebb ideig és kevésbé részletesen magyarázták a „randizás” szabályait azoknak a robotoknak, akiket n?nem?nek észleltek, mint a „férfi” robotoknak. A b?rszín hasonló módon befolyásolta a felhasználókat: egy félreérthetetlenül mesterséges, virtuális arc b?rszíne befolyásolta az arról alkotott ítéleteket a kompetencia, szimpátia, megbízhatóság és vonzóság terén is.

Még mélyebbre merülhetünk az ember-gép reláció különböz? vetületeinek átgondolásában, ha  vallási kérdéseket is felvetünk. Felmerülhet például a gondolat, hogy egy szuperintelligens mesterséges intelligencia hihet-e istenben. Rengeteg – f?képp amerikai – hív? szeretné azt, hogy bármilyen szuperintelligens gépet is hozunk létre, „az legyen tisztában Isten létezésével.” Több teológus is ezen a véleményen van, ugyanis szerintük a Megváltás nemcsak az emberekre vonatkoztatható, hanem ha egy gép autonómnak mondható, akkor természetesen arra is. Ha már a hit kérdéskörénél és a szuperintelligens, emberien gondolkodó számítógépeknél tartunk: mi a helyzet a lélek kérdéskörével? Ha az emberek megbocsátást nyerhetnek, a mesterséges intelligenciákra is ez vonatkozhat? A Turing Church alapítója, Giulio Prisco szerint el?ször azt a kérdést kellene feltennünk, hogy egyáltalán az emberek megmenthet?ek-e. Ha a válasz igen, akkor nincs okunk feltételezni, hogy ez az érz? és gondolkodó mesterséges intelligenciákra ne lenne vonatkoztatható.

A számítógépes technológia megjelenése óta ott lebeg a lehet?sége annak, hogy az emberi intelligenciával veteked? számítógépet hozzon létre valaki. Úgy t?nik, lassan ennek a korszaknak a küszöbére érkezünk. Ennek kapcsán válaszokat kell találnunk olyan kérdésekre, mint hogy miben áll a különbség egy tudatos gép és az ember között. Morális-e egyáltalán különbséget tenni? Lehet-e személyisége, lelke egy robotnak? Az egyre fejlettebb mesterséges intelligenciák valószín?leg új horizontokat nyitnak el?ttünk a világegyetem megértésében, a technológiai fejlesztésben. De a legizgalmasabb, amit taníthatnak nekünk, az az, hogy valójában mi teszi emberré az embert.

A Mesterséges intelligencia kutatásának mérföldkövei
1950. Alan Turing felveti a Turing-teszt koncepcióját.
1966. Weizenbaum megalkotja az ELIZA-t, a pszichológusként kommunikáló chatbotot.
1972. Colby megalkotja a PARRY-t, a paranoid skizofrén betegként kommunikáló chatbotot.
1972. ELIZA beszélget PARRY-vel.
1990. A Loebner-díj megalapítása, mely egy évente megrendezett verseny, ahol a zs?ri a legemberszer?bbnek bizonyuló chatbotot díjazza.
1997. Az IBM számítógépe, a Deep Blue sakkban megveri az akkori világbajnokot, Garri Kaszparovot.
2011. A Watson elnevezés? mesterséges intelligencia a Jeopardy! nev? tévés vetélked?ben legy?zi két ember-ellenfelét.
2017. Szaúd-Arábiában állampolgárságot kap az els? robot, Sophia.

 Az alábbi linken ki lehet próbálni egy beszélgetést Elizával:

https://www.eclecticenergies.com/ego/eliza
https://web.stanford.edu/group/SHR/4-2/text/dialogues.html

A cikk a Mindennapi Pszichológia magazin 2018. 2. számában jelent meg